Íme néhány, számomra fontos pillanat emléke - jelképe. Büsze vagyok rá, hogy van néhány igaz barátom, de mindet megelőzi egy: az ÉLET.

Az egész nekem úgy néz ki mint egy faliújság, amire az ember ilyen kis fém, tüskés műanyag bigyóval fölszúrja a föladott csekkeket, a fizetési meghagyásokat, a receptet, az üzenetet a kedvesnek, hogy vegyél légy szíves két kiló kenyeret. Tehát van egy ilyen hatása és ez a hatás ez valószínű, hogy a perspektíva és a kamera nézőpontjának a megválasztásából adódik. A másik az, amit én ma délután csináltam, hogy kiöntöttem a fiókot, mert kerestem valamit, és hát hasonlóképpen kerültek elő a tárgyak a szekrény rejtekéből. Az számomra azért egy kicsit kérdéses, hogy ha vajon ez mind jellemez, akkor vajon mi jellemez? Van itt minden, mint Karácsonykor. Kisautó, cipő, mobiltelefon, kávé, gyertya, Budapest térkép, nem sorolom. Biztos mindegyikhez valamilyen személyes élmény kötődik és én erre saját példámat tudom felhozni, hogy nálam ez hullámszerűen működik. Vannak gyűjtögető periódusaim, meg kidobós periódusaim. Egy darabig én is mindent így gyűjtögetek, aztán egyszer csak elég és akkor nagyon jól esik, amikor mindezt az enyészetté redukálom. El akartam kezdeni elemezni magát a képet és aztán rájöttem, hogy annyira erős hatás van a fejemben egy másik munka által, hogy nem tudok belekezdeni az elemzésbe addig, amíg ezt el nem mondom. Volt talán a Vogue-nak, vagy a Marie Claire-nek egy ilyen sorozata. Hölgyeket meghívtak egy kávéházba, és akkor ott beszélgettek a hölgyekkel, persze ott volt a fotós is és akkor megkérték a hölgyeket, hogy ugyan tegyék már meg, hogy a kis kerek kávéházi asztalra borítsák ki a táskájukat. És akkor ezt meg is tették. És akkor mindig volt egy portré az adott hölgyről és egy úgymond portré az adott táska tartalmáról. Nagyon érdekes dolgok kerültek ott elő, és én nem akarom ezt most felsorolni, mert hát voltak nagyon extrém dolgok is. Volt olyan táska, amiben volt körülbelül 15 darab olló. Volt olyan táska, amiben volt körülbelül húsz darab rúzs, persze nyilvánvalóan minden más egyéb is, de pont ezek a kiugró helyzetek voltak azok, amik izgalmassá tették ezt a történetet. És hogyha itt ezt a képet nézem, egy kicsit hasonlatos ehhez a helyzethez, minthogyha kiborítanám a táskámat, mondjuk viszonylag nagy táska kéne ehhez, és akkor meglátnám azt, hogy mi volt ebben a táskában. Most itt képileg a megoldást keresem és itt a bajom is ezzel a képpel, hogy a rendezetlenséget rendezi. De olyan szinten rendezi, hogy ettől még nem jön létre kompozíció. Attól, hogy minden autó a talpán áll, meg a kis bábuk is föl vannak állítva, meg a kis házikók is föl vannak állítva és figyelünk arra, hogy az Oldtimer Show, Táncklub és Az István a király jól olvashatóan látható legyen - tehát, hogyha mindenre ennyire kínosan ügyelek, akkor ezzel mindent igyekszem egy értékre, egy szintre felhúzni és utána ezzel ki is gyengítem a történetet. Tehát valamilyen vezérfonalat nekem össze kell tudnom állítani. Nyilvánvaló, hogy ez így együtt is fontos, de mégis azt mondom, hogy valamilyen irányt a fotósnak kell tudnia szabni, hogy mik azok a kis momentumok, amikkel ilyen apró jelzésként el kezdi vezetni a nézőt. Úgyhogy én azt mondom, hogy ez egy nagyon érdekes kezdet, de azon kéne elgondolkodnia Eszternek, hogy vajon hogy tudja ezt az egész dolgot dinamizálni. Mert ez most egy picit olyan, minthogyha egy Hammond orgonán lenyomnám a tíz ujjammal a tíz billentyűt, meg még a lábammal is amit elérek és egyszerre szólaltatnám meg ezeket a hangokat. Úgyhogy kicsit valahogy ezzel vagy ritmikailag, vagy fontossági sorrendet beállítva, vagy fénnyel valahogy el kéne indítani ezt a sodrást. Én ismétlésre ezt visszaadnám. (szőke-hegyi)