Gábor, nem tudok mit mondani mást, minthogy a csendéletet kell gyakorold, kérlek ha módod van rá, készíts minél többet, megbeszéljük őket, de a konstrukcióban nem tudok mással segíteni, mint ezzel. Olvasom a kompozíciós hozzászólásaidat, és rendre nyírsz-vágsz-szikélsz, szóval kellene a csendélet.
Bele bíz én. Maradna belőle elég.
De nem kizárt, hogy ez csak attól van, hogy most laptopon próbálom mitapogatni a képeket.
Majd otthon megnézem rendes monitoron is.
Rebeca egy álmos délután érkezett meg a Buendía házba, kopott ruhában, kezében kis zsákban a szülei csontjaival, ami később különböző helyeken bukkant fel a házban, és szárazon kotyogtak benne a csontok, és hiába volt egy szívélyes levél mellékelve, senki nem emlékezett a szüleire, akik távoli rokonai voltak Ursulának, de azért befogadták a kislányt aki napokig nem evett semmit, de látszólag nem lett semmi baja, aztán egyszer rájöttek, hogy éjjelente kijár a kertbe földet enni, és a falról mészgalacsinokat kapar le a körmével, és nem is hagyott fel a szenvedélyével csak akkor, amikor Ursula kikúrálta keserű rebarbarafőztettel, és onnantól engedelmes szép lánnyá cseperedett, de aztán végzetes szerelembe esett Pietro Crespivel, akinek elmaradtak a levelei egy idő után, és akkor Rebeca visszatért régi szenvedélyéhez, és egy éjjel kiment végső kétségbeesésében, és marékszám tömte a szájába a nedves földet és gilisztákat harapott ketté és csigaházak karcolták a fogait és emésztő sóvárgását már a mészgalacsinok sem csillapították, hiába harapta a falat, mert az ember, ha elönti a vágy legszívesebben mindent magához ölelne, vagy magába tömne, átrágná magát minden falon, csak egyszer odaérhessen valahová, egy helyre, amit színültig megtölthet végre a belsejében égő tűzzel ...
Fény post küld.
Kapcs ford.