Kicsit elhanyagolsz bennünket Brigitta, ez a helyzet, és ez azért kerül most szóba, mert amikor az ember valamilyen munkát folytat, akkor nem árt, ha egy ritmust azért betart, fenntart. Tudom, hogy sokunknál a fotózás a hobby kategóriába kerül, ugyanakkor azért ez sem más, mint akár a sport, vagy a testedzés, a rendszerességnek szerepe van, azért, hogy ne csússzunk el. Én ennél a képnél kevésbé érzem a fókuszt, és nem csak azért, mert bemozdult, mert ez engem nem zavar, hanem azért, mert az az utalás, amire itt most gondolsz, az javarészt belül maradt. Álomszerű a kép, és a megfogalmazás is jó, csak valamiért nem érzem azt, hogy átkerülnénk egy olyan ajtón, ami ösztön szinten tud előhívni valamilyen élményt. Ezzel nekem dolgozni kell, ezzel nekem melóm van, és az nem biztos, hogy jó, mert egy képre azért általában 5-6 másodpercnél több nem jut, és ha annyi idő alatt nem fogod meg a néző figyelmét, akkor lehet, hogy a képdömpingben már elcsúszik a dolog. Ez most nem elsősorban a Látszótérre igaz, mert itt azért van időnk szemlélődni, de nem baj az, hogyha afelé próbálunk elmozdulni, hogy a kép értelme, üzenete, érzelmi közvetítése valahogy hamarabb eljusson a nézőhöz. Ha nagyon megdolgoztatod a nézőt, akkor az lehet, hogy kifárad, vagy nem fog veled menni. Hogy technikailag ehhez mi kéne? Talán annyi, hogy feleennyire legyen bemozdulva ez a kép. A bemozdulással nincs baj, csak a mennyiség a sok. Mert így annyira átrajzoltak lesznek a figurák, hogy maga a szituáció nem egyértelmű. Valószínűsítem, hogy itt valami olyan szülő-gyerek viszony ábrázolódik, ahol egy feddés, egy okítás történik, már csak a pózokból gondolom ezt, de hát ez sem teljesen egyértelmű. Ezen egy kicsit kellene még hangolni. (hegyi)
értékelés: