Részben ez a kép is abba a sorba illeszthető, ami úgymond az újkori Ágnes képi világa, és elismerésem annak, hogy Ágnes azáltal, hogy visszafogja magát és fekete-fehérben dolgozik, láthatóan kezdi egyre jobban érezni a tónusokat. Amivel problémám van, az úgymond az objektív fókusztávolságának megválasztása. Ez a kép, ha mondjuk 135-ös teleobjektívvel készül, akkor kevésbé lesz hangsúlyos a kéz, méretben és formában jobban belesimul a környezetébe, azaz a kéz és fej aránya nem válik groteszkké. Most azzal, hogy viszonylag közelről, kis gyújtótávolságú objektívvel fotóztad ezt a képet, olyan arányok alakultak ki, mintha a kezed nem is a te kezed lenne, hanem valami felnőtt férfi tartaná az orrod. Ezt azért mondom el, mert minden emberábrázolásnál fontos az a kérdés, hogy a leképezésnél milyen eszközöket használunk. A nagylátószögű objektív torzít. A klasszikus portréobjektív 100-130 mm közötti úgy is mondhatjuk teleobjektív, és ennek az egyik fő tulajdonsága, hogy a közeli és távolabbi képrészeket egy síkra hozza, ezért az ezzel készült portré orra nem lesz nagy, a füle nem veszik el, nem lesz gnóm a fejforma. Amikor ilyen szubjektív, igen erősen a mikro jelzésekre, gesztusokra koncentráló képet készítesz, akkor érdemes erre figyelni, mert a kívánt hatás ellen dolgozik a technikád, és a meditatív élmény helyett a humor lesz az erősebb, és ez disszonáns érzetet kelt a nézőben is. Kérnék ismétlést. (hegyi)