Ültem a föld alatt és néztem az asztalra. Hrabal Gyengéd barbárjai békésen megfért egy Playboyjal és egy Metropollal. Az asztalon volt még egy szinte üres vizes palack és egy nagy nejlonzacskó, rajta a krumplis pogácsa maradéka.
Szeretem Hrabalt. Legalábbis azt a keveset amit kaptam tőle eddig. Ott és akkor egyedül egészen hatalmába kerített valami. Vladimír nevű főhőse abszolút másként látta/látja a világot.
Nekem is eszembe jutott, hogy az mp3 lejátszóm, amit rákötöttem a hangfalakra egyfajta tisztítást végez. Ezek a csempézett falak a kosztól sötétszürkére mázolódtak, de ezen kívül az egész nap csak a tüc-tüc zene megy, ami mosáshoz jó, mert tempós, de zenének azért nem nevezném, amikor DJ Fasztudjaki egy régi számot felgyorsít és alárak egy dobot. Tisztítás, mert amikor végre az üres térben felhangzik a zene, remélem a kopott falakba beivódott igénytelenség is mállik egy kicsit. Nem mondom, hogy az én zenei ízlésem (vagy annak hiánya) a csúcs, de amikor hallani végre hangszereket is azért az nagyon kellemes.
Pop, rock és Jazz. Kellemes, néhol karcos, néhol mély és bársonyos női és férfi hangok. Gitár, hegedű, zongora, réz és fafúvósok, vonósok, harmonika, mind-mind karakteressé teszi a zenét.
Mintha a térben is tisztulás lenne, sokkal szebbnek, sokkal többnek tűnik.
Érzékcsalódás. A föld alatt várom, hogy végre leteljen az idő. Aztán Hraballal együtt hazabuszozom.
Miért hagytad le ezeket?
A végéről véletlenül , kijelöléskor lemaradt.
Az elejéről meg valami homályos érzés miatt miszerint semmi konkrétum, elvégre ez csak egy pillanatnyi benyomás.