Ezt a két képet Zsu tulajdonképpen egy képpárnak küldte, csak technikailag az Estiskolán úgy, hogy mindegyiknek külön címe lehessen a fejlécsorban is, nem tudjuk másképp megoldani, mint így. Én most ezt a két képet együtt megpróbálom értelmezni.
   A helyzet a következő. Itt két nonfiguratív képet látunk és a cím persze próbál segíteni, hogy üvegtörmelék és én megpróbálom ezt el is hinni, hogy ez itt az, az első képen. Azt kell mondjam, hogy ezzel a képpel az a problémám, hogy ilyet elő lehet állítani egy photoshop trükkel is. Van ilyen stílus az effektek között, hogy pointilista stílus, és ha ezt bekapcsolom, akkor tulajdonképpen, ha jól megválasztom a beállítást, bármilyen képből hasonló dolgot tudok létrehozni. Most nekem ebből a képből nem derül ki, hogy ez mi akar lenni. Márpedig ha azt vesszük, hogy a fotográfia azért mégiscsak egy figurális történet, még akkor is, hogyha fotogramot készítünk vagy akkor is, ha makro fotográfiát, azért az nem árt, hogyha valamilyen kompozíciós helyzet vagy történet létrejön. Főképpen akkor, hogyha megfigyeljük a kép átlós irányban egy tónusérték átmenetet próbál mutatni, tehát hogy a képnek a bal felső sarka és a jobb alsó sarka tónusban egy –tól –ig értéket fog át, tehát még azt sem mondhatjuk, hogy 100%-ig homogén ez a terület. Nagyon emlékeztet egyébként az ausztrál őslakosok, az aboriginalok festészetére, de hát ott az a fő rendező elv, hogy a színeknek van jelentése. Tehát ők ezt úgy érik el, hogy egy kis fadarabnak a végét mártogatják festékbe és ezzel helyezik el a felületen ezeket a kis pöttyöket és náluk meghatározott az, hogy milyen színeket használnak, tehát miért a barna, miért a bordó, miért a fehér, miért a sárga. Ezeknek úgymond spirituális értelme van. Minden benne van ebben a pár színben és ők ezt egyfajta révületben festik meg. A másik irány, amit tudnék mondani Jackson Pollock művészete, akinél egy kívülálló számára mondjuk az mondható, hogy összefröcsköli a vásznat. Igen ám, csak annál a helyzetnél, mielőtt ez megtörténne, hogy akcióba kezd és elkezdi ezeket a festékeket felvinni a vászonra, azelőtt nagyjából elgondolkodik azon, hogy milyen érzelmi helyzeteket próbál meg ábrázolni. Tehát ott azért nem az történik, hogy felrúgtam a festékes vödröt, aztán majd csak lesz belőle valami. Nem könnyű ezt a fajta ábrázolásmódot jól megragadni, mert itt ténylegesen annak van nagy szerepe, hogy az ember egyfajta extatikus állapotba kerül és ez ad ennek egy dinamikát és aztán, többé-kevésbé, sikerül átvinni az alkotásra és így a nézőre is. Ennél a képnél, maradok a felsőnél, ha ez valami valós helyzetnek a leképezése, akkor azt valahogy érzékeltetni kell. Sajnos az a helyzet, hogy ma már a digitális technikával minden megtehető, és ebből kifolyólag a hitelessége kisebb, mint analóg technikának. Az analóg technikánál ott volt az a lehetőség, hogy egy ilyen képi ábrázolásnál rajta hagyod a perforációt, ha polaroiddal csinálod, akkor rajta hagyod a kép szélén lévő ragasztócsíkokat, szóval több féle megoldás létezett arra, hogy hogyan lehet ezt úgymond egyedivé tenni, és igazolni azt, hogy az ott történt, azt történt és hogy ez fotográfia. A digitális technikánál ez nem áll rendelkezésünkre, ráapplikálhat az ember egy perforációt. És akkor mi van? Semmi. Úgyhogy igazándiból ez a vonal nehéz és nehezen követhető. Én azt mondom, hogy itt megint az a helyzet, hogy az alap az a csendélet. Én öreg szakállas bácsiként mondogatom itt nektek, hogy csendélet, csendélet, csendélet. Remélem, hogy egyszer elkezditek ezt úgymond meghallani, merthogy a csendélet az, amivel rá fogjátok tudni magatokat vezetni arra az útra, hogy mitől fog egy ilyen történet bemozdulni, elindulni, mitől mesélődik el a nézőnek. Az, hogy ez a fotográfia milyen valós helyzetből indul ki, mondjuk vegyük azt, hogy ez egy üvegtörmelék, akkor valószínű vagy színes fény volt ott a környezetben, vagy maga az üveg volt színes, de a lényeg az, hogy ez most ebből a képből nem igazolható és nem derül ki. Mondjuk azt, hogy próbáljon már a Hegyi elvonatkoztatni ettől és ne kérje számon a realitást a fotográfiától, hiszen a fotográfia önmagában csak a realitás leképezése, nem maga a realitás, már csak a kétdimenziós transzpozíció miatt sem. Oké. Akkor meg azt mondom, hogy ha itt van ez a kép, és most elvonatkozatok attól, hogy milyen technikával állította elő Zsu, akkor ennél a képnél az a helyzet, hogy kompozícióban, színdinamikában vagy formában, formai elrendezésben, valamiben létre kell jönnie valami olyan egyedi „szignónak”, amitől ez a kép nem megismételhetően Bobák Zsu képe lesz. Én ezt most nem veszem itt észre. A következő képnél nem tudom, hogy lekapcsolták a villanyt, ránk esteledett, tehát a fotografálásnál történt változás, vagy pedig technikai döntés már az expozíciónál, amikor azt mondja az ember, hogy átállítom a blendét, átállítom a zársebességet, mindegy, de a lényeg az, hogy lényegesen kevesebb információt akarok a képen hagyni, vagy a laborban döntöttem úgy, hogy én ennek a képnek elkészítem egy variációját is. Ez most ebből a képből nem kideríthető. Annyira minimális információ van ezen a képen, hogy azt kell mondjam, hogy a csillagok és fényképezése nem egy túl nagy befektetés. Ki lehet feküdni a kertbe és lefotózni a csillagos eget. Ha csak a csillagos eget lefotóztam, akkor annak maximum tudományos szinten lehet dokumentatív értéke, de fotográfiai értéke nehezen befogható, érvényesíthető. Úgyhogy én azt mondom, hogy ezzel a képpel én nem tudok mit kezdeni. Zárójelbe teszem ezt a két képet úgy, hogy én várnám a Zsutól egyébként, hogy induljon ez az első leckétől. Nem kell nagy lépéseket tenni, időnk, mint a tenger és kezdjünk el párbeszédet folytatni a leckéken keresztül, úgy hogy első lecke portré arc nélkül, második lecke önportré, harmadik lecke egész alakos portré , nem sorolom fel az összes leckét. Tehát hogy kezdjünk el építkezni és utána benne magában fognak ezek a kérdések és döntések letisztulni, de ehhez kell az a fajta szorgalom és kitartás, hogy az ember nekiüljön újból egy ilyen feladatnak vagy egy ilyen helyzetnek, ami a fotográfia. (hegyi)