Egy képhármast látunk, ami kompozícióban nagyon is feszes rendet mutat, nagyon feszesre vannak a formák szerkesztve, és ritmusában is, mintha egy lépcsőn mennénk lefelé, enged egyre-egyre beljebb a saját történetébe az alkotó. Az első képen, ha jól megfigyeljük, egy gesztus az, ami az egyedüllétre utal. Ölelem a párnát, de nagyon szemérmesen, és nem kapunk képileg bebocsáttatást ebbe a történetbe. Ez egy megfigyelői helyzet, hogy én megfigyelhetem azt, ahogy Viktória magányos, és kellően szemérmesen készítek erről egy fotográfiát. Aztán a következő képen változik a mozdulat, és nem csak egy ölelés látható, hanem az arc is kontaktusba kerül ezzel a párnával. Beleszagolok, vagy belepuszilok ebbe a párnába, és megjelenik a szem, de még mindig nem kommunikál velünk. A harmadik kép az, amikor már a kezet nem látjuk, semmi mást nem látunk, jelzés értékkel van csak jelen a párna, és mint egy maszk, takarja a szájat. Tehát nem beszélek, nem mondom el hogy mi a baj, de a szememmel kommunikációba lépek a nézővel. Miért fontos ezt a három stációt elmondani? Azért, mert amikor az ember egyedül van, vagy amikor magára marad, akkor nem nagyon könnyű hozzá közeledni. Ezt biztos mindenki tudja. Nem könnyű megnyitni ezeket az ajtókat, zárakat. Azért nem, mert egyrészt az ember egy szemérmes típus, és azt mondja, hogy megsérültem, hagyjatok egy kicsit békén a magam nyomorúságával. Másrészt, azért nem, mert bizalmatlan, és nem bízik abban, hogy van a környezetében olyan, aki neki segíteni tud. És ezeket az érzéseket a képek nagyon jól tükrözik. Azt a vívódást, ami ilyenkor létrejön. Tehát, kvázi utal arra a helyzetre ez a képsor, hogy van egy kamera és a kamerán keresztül jelen vannak nézők. Ezek a nézők mi vagyunk. Ezért tartom ezt nagyon fontosnak, hogy el tud jutni a harmadik képig, és a harmadik képpel teszi föl a koronát, mert igenis az az a kép, amikor azt mondja, hogy „segíteni akarsz? Akkor tessék!”. Nekem ez jön le erről a képhármasról. Nagyon örülök annak, hogy ez Viktória úgy tudta megvalósítani, hogy nagyon kevés eszközzel dolgozott. Azt szeretném még mondani, hogy olvastam a beszélgetést, ami a hozzászólásoknál folyik, és a Péter írja, hogy ebben a helyzetben a magány értelmezhetetlen számára, mert olyan közeli fotókkal dolgozik az alkotó, amilyenekkel. Én azt mondom, hogy a magány nagyon pici gesztusokkal értelmezhető ezen a képen, mégpedig a párnával és a párna ölelésével. Nyilvánvaló, hogy teljesen másképp éli meg ezt egy férfi, mint egy nő. A nő befelé fordul, és a párnával foglalkozik, míg egy férfi lehet, hogy magányában kivonul a kertbe, beül egy kerti székbe, vagy pipára gyújt. Tehát teljesen másképp állunk ehhez hozzá. Másról is szólna ez a képsor, hogyha egy férfi modellt helyez ebbe. Azokhoz, amiket a kommentekben felvetettetek, én annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy bizony a magánynál számomra abszolút elfogadható ez a fajta szűk kompozíció, mert az intimitását növeli ennek a helyzetnek. Még azt is megkockáztatom, hogy nem mindegy az, hogy mondjuk egy magány arról szól, hogy egy család, egy barát, a szerelmem hagyott magamra, vagy én vonultam ki egy helyzetből, ezek mind-mind más ízek és másképp megfogalmazhatóak. Számomra ez a kép nagyon jól hozza ezt, ezek az apró gesztusok tökéletesen hordozzák a megfejtést. (hegyi)
értékelés:
A Civil Rádió műsorából válogatott A fiatal felnőttek fele tényleg magányos? című műsorhoz ennek a sorozatodnak az első fotóját választottam ajánlóképnek, köszönettel.