Sőt megyünk, mendegélünk.
Egy képsorozatot látunk, és a legfontosabb erénye, hogy a fotós felfedezte egyrészt a saját árnyékát, másrészt egy kompozíciós helyzetet, a kapcsolatot, ami a saját árnyéka és a távolból érkező alakok, apafigura között létrejött. Még egy fontos dolog, a közeledéssel válik értelmezhetővé, hogy mi történik, mert ha megnézzük, az első képen látunk egy emberi alakot, de azon a képen, ha nagyon jól odafigyelünk is, az, hogy mi lóg az apa nyakában, hogy az egy útitáska, vagy mi, egy kis ember van a nyakában, de nem világos teljesen hogy mi micsoda, elől, a zsákban mi lóg. És a következő képen válik egyértelművé, hogy egy nagyon szoros családi helyzetet látunk, a kislány az apa fejét fogja, és nézi a postaládát, tehát a közeledéssel egy új kompozíciós helyzet lép elő, mivel a fotós marad ugyanúgy a jobb alsó sarokban, a modell bekerül a középső részben, és a kislány felerősödik, mint kompozíciós elem, és ugyanúgy a postaláda is, amire a tekintetet odavonzza, azaz létrejön egy ilyen háromszög, és egy dinamikus szemmozgást követelő képi forma. A képsorozat utolsó képén pedig csak az anya, vagyis hát a fotós látható, amiből már a modellek elhaladtak, és így is létrejön a kompozíció, a perspektíva miatt is, és mert az előző képek értelmezik a teret. Az alak helyére mint kompozíciós elem belép az autó, a postaládát értelmezte az előző kép, tehát maradt egy erős képi forma, és az árnyalak is kiadja ezt a háromszöget. Ha viszont az estiskola szemszögéből nézem, ez egy olyan történet, hogy mindig kérjük, hogy az üzenetek szűrődjenek át rajtatok, mindazok a filozófiák amik az életetekből származnak, hogy ennek van egy nagyon pontos dramaturgiája, mert jövünk-megyünk-mendegélünk, a család, a szent család, ha akarom, de az utolsó kép nagyon fontosan zárja le ezt a történetet, mert mégis csak az üzenetet közvetítő, akiben ez a történet lezajlik, és hiába az életünkben nagyon sokat vagyunk együtt, a fontos döntéseinkben mégis mindig egyedül vagyunk hagyva, nekünk kell felvállalni a döntéseket, és az utolsó képen már nincs senki, a fotós sem, csak az árnyéka, aki megélte közvetítette, üzente ezt a történetet, rajta keresztül szűrődik át ez a történet, ami egy nagyon fontos történet, hiszen az apát látjuk, az apán a gyerekeket, ez a közös történet, de az utolsó kép ebben a fejlődési sorrendben egy nagyon fontos zárókő, hiszen minden megtörtént már, a múltba elhaladtak már mind, és csak a fotós maradt, aki a történetet üzeni. A család belső dinamikájáról is hírt kapunk, a szereposztásról, nemrég beszéltünk a Diane Arbusról készült filmről, az ő képeiről, ahogyan azokban létrejön egy harmonikus történet, majd egyszercsak létrejön az az ember, aki megtalálja a maga identitását, akár azáltal is, hogy változnak körülötte a körülmények, az az egyén, az az egyszemélyes filozófus, az küldi. Ezért fontos a harmadik kép, mert ezt adja, ez keretezi ezt a kis anzixot. Abszolút három disznó, és én örülök, hogy úgy érzem, hogy van fejlődés a dolgokban. (szőke)
értékelés:
A képsorozatnál éppúgy van a képek között egy belső ritmus, mint amikor kiállítást rendez az ember, vagy könyvet tervez. Nem lehet minden kép 10-es a 10 fokú skálán, mert akkor nincs dinamikai mozgás.