Egyszer egy másik képednél már elemeztem és mondtam, hogy az lenne a jó megoldás, ha nem egyszerre minden billentyűt nyomnánk ezen a zongorán, amin most zongorázunk, hanem próbálnánk valami dallamot játszani. Magyarán én most egy kicsit várnék ezekkel a csendéletekkel, tudom, hogy ez furcsa lesz az én számból, mert mindenkitől ezt várom, hogy előbb-utóbb kezdjen ebbe bele. De most még úgy érzem, hogy egyrészt kell barátkoznod a kamerával és a közlés mélységével; azzal, hogy egy viszonyrendszer kialakuljon benned. Ehhez most elindítottál egy másik folyamatot az önképeidnél, azzal foglalkozzunk. Ez a kép nem csendélet és ebben a formában esztétikailag is problematikus, uralkodik rajta a cserép, ami ronda és koszos, valamiért összeraktad egymáshoz a kaktuszt és ezt a másik csokrot - egyébként sem botanikailag, sem formailag, sem érzelmileg nem érzem a kapcsolatot a kettő között, azon kívül, hogy mind a kettőben van zöld -, és az egész olyan szinten túl van világítva (annyira a valóságot mutatod ezzel), hogy az a líra amit egy csendélet követel, nem tud elindulni. Most akkor kettő irány van. Vagy még jobban lírázunk ezzel a nagy fénnyel és túlvilágítjuk az egészet, vagy egy kicsit össze kellene mocskolni. Azt mondom, várjunk egy kicsit, megjönnek majd ezek a válaszok, dolgozzunk most az önmegismeréssel és az ott felvetődő kérdésekre adjunk válaszokat. (hegyi)