Az árnykép mögött vidám és érzékeny lélek lakozik.

Gyerekkorunkban sokat játszottunk amikor sokat voltunk egyedül a lakásban, hogy a kezünkkel, az ujjainkkal a délutáni napfényben vagy az esti utcai lámpák fényében árnyékokat próbáltunk vettetni a falra. Nagyon izgalmas volt, amikor az ember azt tudta mondani, hogy nézd, ez az öklöm, az ujjaim, a falon meg megjelent egy emberi arc sziluettje. Az árnyékokkal való játék elég régóta ott van a repertoárunkban. Amitől itt érdekes ez az egész, az az, hogy itt ez a délutáni vagy eléggé alacsonyan világító súrlófény az emberi arc sziluettjét úgy világítja meg, úgy veti ide az árnyékot, hogy egy emberi testrész, talán egy comb, és egy másik, amiből nem látunk sokat, a jobb felső sarokban, ennek az egész felületnek a domborulata torzít ezen az arcon, ami ettől kap egyfajta groteszk ízt. És ami talán még érdekesebb, az alkotó szándéka is lehetett, hogy esetlegesen vagy a hónalj vagy a lágyék szőrzete belekapcsolódik ebbe az árnyékba, mintha az árnyéknak még szakálla is lenne. Az egész történetben igazából anélkül, hogy túl sokat tudnánk mondani a képről, az egyik továbbgondolásra érdemes gondolata az az, hogy itt két különböző bőrfelületet, két különböző bőrszínt látunk, és ha Robert Maplethorpe-tól a képeit az aranykorából megnézzük, nagyon sok olyan képet készít, ahol az emberi bőr különbözőségeivel foglalkozik; néger, fehér, latin és más modellek segítségével. Itt az egyik izgalmas dolog az, hogy a védtelen emberi testet, a bőrfelületet használja fel háttérnek ehhez a játékhoz a Béla. Nyilván ez egy kísérletnek, egy megfigyelés-sorozatnak egy állomása, így többet akkor lehet majd mondani a képről, ha különböző verziók, további kísérletek születnek. Az érdekes asszociáció, hogy akár hónaljról, akár intim testrészről van itt szó, azt úgy tudja az alkotó felhasználni, hogy az nem válik extrémmé. (szőke-hegyi)
értékelés: