Nagyon örülök annak, hogy Márti is elkezdte újból az első leckét, és elkezdett foglalkozni azzal a struktúrával, amit kialakítottunk. Annak is örülök, hogy saját világáról, a saját jelen helyzetéről kapunk egy üzenetet. Szeretném felhívni a figyelmet a legutóbbi Borsay kiállításra, ahol fotogramokat láthattunk a konstruktivizmus jegyében. Ha első megközelítésben szemléljük ezt a képet, ez is egy fotogram, amiről azt kell tudunk, hogy a fényérzékeny anyag útjába elhelyezett tárgy árnyékai, lenyomatai hozzák létre a képet, tehát ez egy olyan fotografálási eljárás, amikor a fényképezőgép, maga a szerkezet nincs jelen, csak a fény és a fényérzékeny hordozó anyag. Ha ez a kép nem lenne fölosztva 9 részre ezzel a raszterhálóval, akkor azt mondom, hogy ez egy viszonylag egyszerű kép, és Márti egy táncos mozdulatot lejt, és ezt a képét elküldte nekünk. Abban az esetben is érdemes megfigyelni azt, hogy ez nem egy sima fotogram, mert itt is valamilyen technikai játékot játszik az alkotó, amivel ezeket a folthatásokat létrehozza a kéz árnyékán. Tehát nem elégszik meg azzal, hogy egy fekete-fehérre redukált, a két szélsőséges tónusra komponált művet adjon, hanem a plasztikusságot, az anyagszerűséget érzékelteti azáltal, hogy valamilyen technikai megoldással, amit ebben a méretben én nem tudok megfejteni, ezt a helyzetet létrehozza. Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy nem véletlen az, hogy ez a kép 9 részre lett felosztva. Ez egy szigorú kompozíciós megoldás. Első megközelítésben vehetjük azt is, hogy olyan, mintha az alkotó fönthagyott volna egy segédrácsot, ami a kompozíciót segíti. Ilyen rácsokat látunk a fényképezőgép keresőjén is, akár. Csalóka a dolog, mert, ha megfigyeljük, és erősen koncentrálunk, akkor itt nem csak egy kezet látunk az árnyékkal, hanem látunk egy picike kis pontot, amire az ujj mutat a középső sor utolsó kockájánál. Bevallom, én először azt hittem, hogy a monitoromon van valami hiba, de aztán láttam, hogy ahogy pörgetem az oldalt, ez a kis pont vele mozdul, tehát ez a képnek alkotó része, és egy értelmezési irányt is elindíthat.
   Mielőtt a kép konkrét üzenetére térnék rá, annyit szeretnék elmondani, hogy számomra mi a szerepe annak, ha üres területek vannak a képen, mert ez más alkotásainál is fölmerül kérdésként, hogy elegendő teret hagyott-e a fő motívum körül, hogyan uralja a teret az adott alkotás. Akár fotográfiai, szobrászati, építészeti, vagy festészeti alkotásról beszélünk (az építészeti megoldások azok, amik leginkább kézenfekvőek ebben a tekintetben), nem figyelmen kívül hagyható az a környezet, ami körülveszi a képet, az alkotást. Ha megfigyeljük az Estiskolát, akkor azon kívül, hogy ezeket a kockákat látjuk, látjuk azt, hogy ezek egy szürke háttér előtt jelenik meg. Amikor terveztük az Estiskolát, akkor ezt a színt határoztuk meg, ami nem is fehér, nem is fekete, hanem valami olyasmi szín, ami segít ahhoz, ha a kép határa, és ez a háttér találkozik, akkor ettől valamilyen szinten el tudjon válni az alkotás. Tehát keretezés helyett ez a megoldás jön létre. Ez akkor is igaz, ha nem az interneten nézzük a képet, hanem egy kiállításon, vagy a szobánk falán, hogy nem mindegy, hogy egy kép hova kerül, milyen képek vannak mellette, mekkora hely van két kép között. Ez evidens, ha egy kiállítást rendezünk, ezek a külső harmóniák befelé is érvényesek. Az alkotó abban nem lehet biztos, hogy a saját alkotása milyen környezetbe kerül, de abban biztos lehet, hogy ő maga milyen belső teret szervez a főmotívum köré. Ezért van az, hogy az értéktelennek ítélt nagy üres felületek is jelentéssel és értékkel bírnak, mert meghatároznak egy viszonyrendszert, egy képarányhoz képesti viszonyrendszert. Jelen pillanatban, ennél a képnél, ez ráadásul nagyon határozottan jelölésre kerül, és ez már magában egy esztétikai koncepciót feltételez.
   Most rátérnék arra a megközelítésre, ami számomra az érzelmi megközelítése ennek a munkának. Ha megfigyeljük, akkor egy elsősorban balettben szokásos kézmozdulatot kapunk, ami a kéz tartásából adódóan már eleve hordoz egy ritmust, egy hullámformának valamelyik végpontját. Ez a megközelítés nagyon jól utal Michelangelo Sixtusi kápolnájára is, egészen konkrétan Ádám teremtésére, ahol, ha az eredetit nézzük, akkor van egy földön lévő figura, Ádám, aki ebben a félig oldalfekvő helyzetben nyújtja az egyik kezét, és a másik figura, a Teremtő, aki életet lehel az alkotásába. Ha megfigyeljük ezeket a kézmozdulatokat a Sixtusi kápolnán, akkor az Isten keze egy határozott mozdulatot mutat, míg Ádámé egy erőtlen, gyenge mozdulat, ami viszonyrendszert is kifejez. Ha ezt a formai megfeleltetést elfogadjuk, akkor nagyon is jelentéssel bír az, hogy ez a párhuzam csak részleges. Ugyanis ezen az alkotáson, ilyeténképpen csak Ádám kezét látjuk, a Teremtőét nem. Ez a gondolat az, ami egy érdekes kérdés, hogy ha ezen az irányon indulunk el, akkor tulajdonképpen Márti helyettesíti be magát Ádámmal, viszont nincs meg az ihletet adó Teremtő, tehát ez a fajta hiány mindenképpen jelentéssel bír az értelmezés listáján. Nekem erre erősít rá ez a négyzethálós elrendezés is, mert ugyanezt az egyedüllétet, a magáramaradottságot erősíti a kontúrosan meghatározott üres cellák jelenléte a képen. Ezen a hálórácson az alkotó csak a lehető legminimálisabban zavarja meg ezt a nyugalmat, magyarán a szabályokat betartja, nem lóg át negyedig-félig a fölső rácsba, nem kezdi el a mutatóujjával birizgálni a középső kép határát, hanem elfogadja a szabályokat. Ez a kettő, hogy vagyok én magam, mint megteremtett kreáció magamban, és nincs útmutató teremtő, csak a szabály, tehát a törvény megvan, de a törvényt a saját magam értelmezésében kell saját magamnak betartanom, ez egy nagyon fontos filozófiai üzenet. Tehát én magam vagyok a magam teremtője, ellenőre, kontrollálója, miközben a szabályokat is magam hozom, ugyanis a Márti döntése az, hogy ezt a négyzethálót ide fölhelyezte. Nagyjából ezt tudom én erről a képről elmondani. Érdekes megközelítés az, hogy az a kis pontocska mit akar szimbolizálni. Mondható, hogy véletlenül került oda a technikánál, hogy ezt a roncsolást hasonlóképpen hozta létre Márti, mint a kiállításnál elmondott képnél, hogy mákszemeket szórt szét, és egy így elkóricált, és átkerült oda a második sor harmadik kockájára. És milyen a véletlen, hogy pont oda kerül, ahova mutat ez a mutató ujj. Ez megint elindít egy érdekes megközelítést, persze ez már a játékosabb megközelítés, amivel óvatosan bánnék, mert ezek utólagos belemagyarázások a véletlenbe, hogy történik egy ilyen helyzet, és azt mondjuk, hogy lám-lám a véletlen hatalma megszülte azt, hogy én magam leszek a saját tanítóm, ezáltal egy épp megszülető kis pont számára lehetek én a teremtő. Aki még egészen kis csírájában lévő kicsi gyermek, embrió, de én magam már a magam határozottságával vagyok jelen ebben a rendben. Ez inkább egy hibaista megközelítés lehet, ami érvényes, de talán én megmaradnék az első megközelítésemnél, amikor Márti a saját alkotási folyamatáról üzen nekünk, a saját viszonyáról az alkotáshoz és a művészethez, de az alkotó magányosságáról is sokat elmond. Nagyon köszönöm. (hegyi)
értékelés: