Varázslatos az egész hangtechnikusi világ, volt szerencsém a Dörögdi Fesztiválon 10 napon keresztül oda-odalopódzni Alex keverőpultjához, és tényleg egészen őrületes, hogy ezek a fickók az összes tekerentyűt tudják, hogy mi micsoda. Ennek egy kistesója itt van a rádióstúdióban, és bevallom, hogy vannak rajta olyan gombok, amiket még mindig nem tudok, hogy micsoda, de ettől még mennek a rádióadások. Jó a színvilága is a dolognak, mert ezek a sárgák jól ellenpontba kerülnek a kékkel, és jó a helyzet is, ez a konstrukció, amik ezekből a vastraverzekből létrejön jól mutatja azt, hogy a keverős egy olyan munkakörnyezetben dolgozik, ahol minél kevésbé van szem előtt, annál jobb, miközben az optimális az, hogy jól hallja azt, ami történik. Egyetlen egy dolgot hiányolok: ezt a keverőt valaki kezeli, valaki mestere ennek a melónak. Nem kötelezően kell ennek portrénak lenni, de ez nem egy ilyen elhagyatott helyzet, hogy ezt bedugják, és magától megcsinálja a munkát, valaki irányítja ezt, ott van valaki mögötte, akár egy kéz erejéig is. Ezt hiányolom a képről, ettől nekem üres, miközben a kép nem a tényszerűségről akar szólni, nem egy kiállítási katalógushoz készült a kép, de nem elég megállni ott, hogy van egy érzelmi viszonyulásom, mert a nézőben fel kell tudni építeni ezt az érzelmi viszonyulást, ami benned már a kép készítésekor megvan. A néző semleges, amikor a képed elé kerül, az ő érzelmeit magaddal kell tudni ragadni, és ehhez az kevés, hogy a sárga meg a kék milyen jól mutat. Kellene ezzel a témával még egy kicsit foglalkoznod. Visszaadom ismétlésre, és remélem, hogy, ahogy az előzőekben volt már rá példa, hogy ebbe is megpróbálsz úgy elmélyedni, mint az autókban vagy az önarcképeidben. Jó lenne, ha nem tévesztenél irányt, azokat az érzelmeket mindig tartsd magadban, de azokat add is át a nézőnek. Ismétlés. (hegyi)