Frida Kahlo Törött oszlop című képét használtam föl.

Egy olyan képpárt kapunk, még ha egy képre is van ez applikálva, amiben egy kapcsolódást vagy kapcsolatkeresést érzékelünk. Nyilvánvaló, hogy ez azért izgalmas, mert akárhogyis nézem, mind a két kép visszatekintés. Sejtésem szerint a jobb oldali képen Tamást látjuk, ahogy ebben a jógaülésben van. Lehet, hogy nagyon mondvacsinált a képi párhuzam értelmezése, ugyanakkor én azt érzem ebben, hogy a lényeg nem csak abban mutatkozik meg, hogy a két kép egymás mellé kerül, hanem, hogy a két kép most kerül egymás mellé. Ez egy háromszög, és ennek a harmadik csúcsa maga Tamás, az alkotó, a mostani helyzetében, amikor átértékeli a saját útját. Nekem ebben benne van az is, hogy egy kicsit fölülről nézi a fiatalkori saját magát, aki a külsőségeket és a meditációnak az ilyen fajta megnyilvánulási formáját tartotta esetleg elsődlegesnek, és a párhuzamot ma vonja meg azzal, hogy ezt a két képet egymás mellé, egymásba applikálja. Azt nem tudom teljesen ebből a képből biztosan kijelenteni, hogy pont Frida Kahlo képe az, ami erre alkalmas. Ehhez alapvetően ismerni kell Frida Kahlo életét. Róla annyit mindenféleképpen szükségesnek tartok elmondani, hogy egyrészt van magyar vonatkozása, mert a nagyszülei magyarok voltak, másrészt fontos az, hogy a mexikói festészetnek egy nagyon meghatározó alakja lett úgy, hogy az ő elhivatottsága a festészet iránt egy balesetnek köszönhető. Ő eleve sérülésekkel született, és az a fajta férfias vonal, amit ő képviselt az öltözködésében, megjelenésében, és akár a viselkedésében, tulajdonképpen ennek a sérülésnek a kompenzálása volt. Utána egy elég súlyos baleset érte. Ez a 20-as évek, tehát egy 18-20 év körüli lányról beszélünk, akit egy közlekedési baleset ért, ennek következtében az időben nem kezelt sérülései miatt ő nagyon sokáig feküdt gipszágyban, fűzőkkel, stb. Ennek óriási hatása van a művészetére, mert ő ágyban fekve tükörből festette legfőképp saját magát. Ezen a képen is fűzők szerepelnek. Ez a törött oszlop is elsősorban az ő gerincére utal, ami ennél a balesetnél megsérült. A fűzők is egyértelműen jelen vannak, ugyanakkor az is látszik, hogy minebből egy szabadulni vágyás jön elő. A dinamikája ennek a képnek ebben mérhető. Látszik az is, hogy a 20-as évekről beszélünk, amikor Dali és Picasso is a maga szürreális világát megalkotta, de teljesen más a két világ tapasztalati szintje. Abban a pillanatban, amikor valaki a saját nyomorúságán, bezártságán, fogvatartottságán keresztül szűr egy élményt, akkor máris értelmezhetőbbé válnak ezek a szimbólumok. Ezt azért tartom szükségesnek elmondani, mert fontos, hogy egy ilyen párhuzamnál értelmezzük ezt a helyzetet. Itt azt is hozzá kell tenni, hogy Frida Kahlonak egy nagyon neves festő a férje, később, akit Diego Riviera-nak hívnak, és ez is befolyásolta Frida alkotói hozzáállását. Az ő életének a kerete mindenféleképpen a sérült ember önértékelése, önképe. Ez az élete végén vissza is tér, mert akkor már le is vágták a lábát, tehát volt egy bizonyos életszakasz, amikor a lehetőségeihez mérten szabadon tudott élni, de ez a szabadság is csak időlegesnek tűnt, miközben egy nagyon dinamikus és aktív emberről beszélünk. Akit ezt bővebben érdekel, annak javaslom a Frida című filmet megnézni. Nagyon jó életrajzi játékfilm, én nagyon fontosnak tartom, hogy ilyenekkel legyünk tisztában. Visszatérve a képelemzéshez: azt a fajta párhuzamot én értem, és elfogadom, ami arról szól, hogy van egy kényszerű helyzet, ami Frida képén látszik, és van egy önként vállalt aszkézis, ami Tamás képén látszik. Ezt a fajta ellentétpárt értem, de azt gondolom, hogy Tamás megállt egy pontnál, és megelégedett azzal, hogy a párhuzamfelállításig eljutott, de ez még csak az előszobája a végeredménynek. Én most arra szeretném Tamást sarkallni, hogy ha ő szereti ezeket a festészeti párhuzamokat, akkor ne elégedjen meg azzal, hogy fotosoppal egymás mellé tesz két képet. Ebből el lehet indulni, de akkor tessék venni azt az ecsetet, ami lehet akár a fotosop ecsete, és tessék ezt egyenrangú szintre emelni. Nem kell megijedni, ha már egyszer hozzá merünk nyúlni valakinek a festményéhez, és elkezdünk ezzel dolgozni, akkor ott ne álljunk meg félúton. Mert most ott érzem ennek a dolognak a különbségeit, hogy a két dolog csak össze van maszatolva egymás mellé, ennek a kompozíciónak a saját alkotás része nincsen fölemelve arra a szintre, ahol ez el kellene helyezkedjen ahhoz, hogy ez a fajta párhuzam művészi szinten is elinduljon. Én most nagyon profán dolgokat mondok: meg kell találni Tamásnak formailag is azokat a megoldásokat, amivel adott esetben ő tényleg azonosulni tud Fridával. Én arra bíztatnám őt, hogy merje a saját képeit is akár roncsolni, festeni, átalakítani, módosítani. Ne álljunk meg ennél a szintnél, lépjünk kicsit följebb. A kézfogás rész ügyes, és jó megoldás, de a többivel nem értek annyira egyet. Kicsit sprődnek tartom ezt a fekete-fehéret, ebbe színekkel bele lehetett volna nyúlni, akár kézi festéssel is. Nem azt mondom, hogy össze kell festeni, és átvenni azt a fridai vonalat, amit ő képvisel, hanem egy akár grafittis, mai világba is be lehetett volna ezt hozni. Most én itt inkább a formai egyezést látom, mint az eszmeit. Nem tudom, hogy haragszik-e Tamás azért, ha ezt visszaadnám továbbgondolásra. Nem ismétlésre elsősorban, hanem továbbgondolásra, persze csak akkor, ha egyetért azzal, amiket itt elmondtam neki. Van egy másik út is, hogy a forma marad a maga naturális fotóformája, de akkor a tartalomhoz kell a mostani Tamást megkeresni, és érzelmileg kerülni közel Kahlohoz, avagy akár ellenpontba is, opponálni őt. Hogy a kettő közül melyiket választja Tamás, az az ő döntése, de félúton le álljon meg. (hegyi)