Budapest, 2011.09.07.

Az a technikai következetesség, amivel Sándor ezeket a helyzeteket megoldja, nevezetesen, hogy az objektív torzítása miatt érdekesen, furcsán széttartó vonalakkal ábrázolódik a perspektíva, ez ennél a képnél azért nagyon erős, mert annak a régies és vicces formának, ami ez a paraván, amin át tudjuk dugni a fejünket és családi fotókat készítünk, nagyon jó kontrasztját hozza ez az óriási árnyékoló tető ezekkel az őrületes csíkokkal. Az egész valami olyan szinten nehezedik rá erre a képre, hogy a szocio hatás nagyon erős lesz. Az megint egy külön, számomra kedves gesztus, hogy az egyetlen szereplő, aki a képen van, az nem ezt az álparaszt paravánt választotta, hanem a műanyag kisházikót, ami önmagában szintén egy létezhetetlen állapot, de még mindig inkább helyén van, mint ez a műmatyó urambátyám a kisgyerekkel meg a kismacskával. Szóval arra egy nagyon jó utalás, hogy ha a gyereknek hagyunk önálló, szuverén döntést, akkor neki van egy viszonya a tárgyi világhoz, és lehet, hogy az a viszony egészségesebb, mint a mienk, a felnőtteké. (hegyi)
értékelés: