majd elmondom, ha kérdezitek :)

Béla két vonalon indul el, egyrészt színdramaturgiákkal játszik, és egészen abban a hangulatvilágban, ami Frida Kahlo férjét illeti, akit úgy hívnak, hogy Diego Rivera. Azok a színek, amiket itt látunk, olyan, részben tiszta, részben higított, de olyan mediterrán színek, amelyek egyrészt vidámságot, másrészt pedig nagyon transzparensszerű hangulatot árasztanak. Mindenféleképpen olyan az egész, mint valami repülőtér hirdetőtábláinak a jelzései, ugyanakkor a formák ismétlődnek, valami bódék vagy dobozok, védőfal, ég, ismétlődő, de nem túl összetett, nem túl bonyolult formák, tehát a megoldásokat nem innen kell keresni, hanem a színek élénkségében és a formák játékosságában, amelyek csak egy picit vannak ide-oda elrendezgetve. Viszont attól, hogy ennyire elnagyolt módon, mint ilyen kis tortadíszek látszanak ebben a hosszanti, fekvő képben ezek a formák, ilyen kis sorban menő manókra hasonlítanak, és tényleg olyan, mintha ez a kis csapat ott haladna valamerre tovább. Az biztos, hogy így, ebben a szerkesztési rendben az derül ki, hogy a Béla nagyon is jól érzi és használja az iróniát, a humort. Tulajdonképpen ez nagyon jól működik a képen. Még ha nem tudnánk a kép címét, a kép még önmagában is nagyon erőteljesen beszélne és mondaná, éreztetné, hogy ennek a történetnek van címe. Azért jó a kép, mert ahhoz kevés forma van rajta, hogy elvegye tőlünk a lehetőséget, hogy mint nézők nekünk kelljen hozzá történetet építeni. A vidámsága az, ami megdolgoztat bennünket, és arra predesztinál, hogy maradjunk még ennél a képnél és együtt próbáljuk a történetet. Tehát én a képet nagyon jónak tartom, három disznó. Talán az, hogy a család kategóriába jött, az picit rezeg nekem – de mivel jó a kép, így oké. (szőke)
értékelés: