Kiskrapekos
Szaladgál még mindég ide-oda.

Itt egy képhármast láthatunk, egy triptichont, ami egy történetet mesél el az alkotó, aminek a középpontjában egyrészt egy absztrakt formát láthatunk, általában a kép középterében, látunk egy főszereplőt, egy gyereket, és a háttérben látunk egy térhelyzetet, ez talán egy vasútállomás fogadóépülete lehet. A képhármasból kiderül számunkra az, hogy ez a két képen is absztrakt formának ábrázolt helyzet ez egy modern szobor, és a három képből kettőn szerepel a főszereplő. Azt nagyon fontosnak tartom megemlíteni, hogy én el tudom fogadni ezeket a képhármasokat, hogyha ezek egymásra épülnek, és nem esetlegesen kerülnek egymás mögé. Mert ezeknek a képhármasoknak mindig az a szerepe, akár egymás mellett, akár egymás alatt szerepelnek, hogy egymás dinamikájára válaszoljanak, egymás dinamikáját erősítsék. Tulajdonképpen ez hasonló, mint a zenében egy akkordnak a felépítése, tehát nem lehet össze-vissza beszélni egy ilyen történetben. Itt, ebből a képhármasból azt kell, hogy mondjam, hogy a tér szempontjából egy jó megállapítást tesz az alkotó, de a szereplő mozgatása - márpedig még ha egy gyerekről van is szó, a szereplő mozgatása akkor is egy fontos szempont ezekben a térjátékokban - csak két képen működik jól, merthogy a középső képen számomra úgy tűnik, hogy az alkotó azt szerette volna megmutatni, hogy a szereplő nincs a képen és ő elbújt; ugyanakkor olyan jól sikerült ez az elbújás, hogy még nyoma sincs, márpedig azt ismerjük, amikor a kisgyerekek bújócskáznak, hogy ők úgy el tudnak bújni egy cérnavékony fa mögé, hogy azt gondolják, hogy ha ők nem látnak, akkor mi sem látjuk őket. És ez egy nagyon jellemző gyermeki humorforrás, de én nem tudom felfedezni a gyereket, azaz kvázi erre nem tud utalni a középső kép. Hogyha külön szemlélem a három képet, márpedig mivel a második kép kilóg, és nem köti össze a történetet kellő erővel, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy kettézuhant ez a hármas kompozíció, és az első kép már a vágás, a kisgyerek karja és a szobor közti tónusrendben lévő differenciák hiánya miatt is gyengébb, a harmadik képpel tudunk igazából foglalkozni, és én ezt szeretném a továbbiakban elemezni. Egyrészt; másrészt pedig azt kell, hogy mondjam, hogy az alkotó ezt a szorgalmi kategóriába küldte be, de ha az első két képet elvetjük, és csak a harmadikkal foglalkozunk, az abszolút működik a tavasz kategóriájában, tehát az alkotó hozzájárulásával ezt átteszem a tavasz kategóriájába, és csak azzal foglalkozva ez egy háromdisznós kép. Miért? A portré, az emberábrázolás egy egészen speciálisnak tekinthető formája a gyermekábrázolás, úgy is mondták régebben a fotósok, volt egy ilyen szó rá, hogy "röhögős". Ennek vannak műtermi, és szabad térben elkészített formái. A műtermi formákat ismerjük, amikor a kisgyereket beállítják a kisvonattal, a kisvödörrel, egy, a természettől elzárt környezetben, és ott próbálják meg a gyereket ábrázolni. A közös jellemzője ezeknek a képeknek az, hogy a gyerek ezt a fotózást nem akarja, nem együttműködő, sok esetben a fotósnak külön fáradsága az, hogy ne egy síró gyereket lássunk a képen, aki menne már haza, vagy ne a zokniját húzogató, zavarban lévő gyereket, hanem egy olyan portrét próbáljunk meg készíteni, ahol legalább valami imitációja történik a pozitív kisugárzásnak. Most ebben a helyzetben az alkotó egy másik utat jár, ami nagyon fontos, és nagyon jó, hogy együtt lenni azzal a modellel, együtt élni azzal a kisgyerekkel, aki a képünknek majd a szereplője lesz, bevonódni az ő játékába, tulajdonképpen elkezdeni vele játszani, perspektívában is az ő szintjén mozogva, tehát az nagyon fontos, hogy méretben ne egy felülről fényképezett, esendő beállítást próbáljunk mutatni, nagyon jó, hogy az alkotó le tudott ülni, kucorodni a kisgyerek világába, és bevonódott az ő játékába, mert látjuk, hogy a kisgyerek arra figyel, hogy ő mit csinál, tehát tulajdonképpen felénk figyel, ha nem is néz 100 %-ig a kamerába, fel tudta a fotós kelteni a gyerek érdeklődését, és a gyerek előbújik a forma mögül. Ami még nagyon fontos a helyzetben, hogy látunk a bal felső sarokban egy, a kamerába beszűrődő erős fényt, ami nagyon erősen és izgalmasan töri, szabdalja ezt a formát, tehát tulajdonképpen a Nap is átkukucskál a forma fölött, ahogyan a gyerek is egy párhuzam, ő is átkukucskál a formának a két lába között., és benéz ide hozzánk, kíváncsian figyeli, hogy mi történik itt közöttünk. Ráadásul egy nagyon jó perspektivikus játékot is látunk, és a tömegelosztás is nagyon jól alakul, mert a kép bal oldala egy 2/3-os tömeget képvisel, mivel ez a forma vágva van a jobb oldalon, ez 1/3-nál is kevesebb lenne, és ezt a gyerek formája, a gyermeki test tömege húzza vissza, tartja egyensúlyban – tehát a gyerek a mérleg nyelve. (szőke)
értékelés:

Hozzászólások

Aranyos gyerek.Az első képen,mint óriás,az utolsón,mint törpe

a kiskrapek annyira helyes és a sorozat is tetszik.

Új hozzászólás