Ez a kép egyik legerősebb képe Viktóriának, és én ezt nagyon szeretem, és nagyon örülök neki, hogy elkezdett újra foglalkozni a leckékkel, és nem győzöm ismételni, hogy az ember nem egy állandó élményanyaggal, eszköztárral rendelkező lény, hanem az idő előrehaladtával a tapasztalatok, a lehetőségek változnak, és új és új lehetőségeket nyerhet ugyanaz a lecke. Egyrészt úgy hiszem, hogy az is egy elfogadható helyzet, amikor az ember azt gondolja, hogy van egy képmennyiség, amit már elkészítettem az életben, és utána ebből utólagosan azt mondom, hogy ez erre a leckére alkalmas, az arra a leckére alkalmas, és beküldöm. Ez az első szint. A második szint az, amikor elkezdek gondolkodni magán a leckén, és a leckére készítek megoldást, tehát hagyom magamon átfolyni azt az információt, amit a lecke hordoz, és megpróbálok rá érzelmi, szellemi, intuitív válaszokat adni. Ez a kép ebből a szempontból is nagyon erős, mert úgy oldja meg az első leckét, hogy a határon mozog. Ugye az első lecke felhívása az, hogy portré arc nélkül, és mégis látunk szemet, de annyira ügyesen árnyékol, annyira ügyesen vág, és keretez Viktória, hogy mégis elfogadható, mint első lecke, mert csak jelzésértékkel van jelen a szem, és a hangsúlyt az ujjak, és az ujjakon lévő kövömlakk viszi el, és maga az a gesztus, amit mutat számunkra ez a kukucskálós, rejtőzködős, de mégis kíváncsi állapot. Úgyhogy ez egy három csillagos kép, és azt mondom Viktóriának, hogy hajrá, csak így tovább. Annyi javaslatom van, hogy azt célszerű előtte belőni, hogy hol van az élesség, most egy kicsit billeg ez a része a képnek, tehát van ahol nagyon jól látszik az ujjakon az élesség, van ahol kevésbé. Ezzel jó lenne még foglalkozni, hogy olyan mélységélességet állítsunk be, hogy magával az élességgel is kiemeljünk, és a teret tudjuk érzékeltetni. (hegyi)
értékelés: