Érdekes önmeghatározás a gyermekruházat, a kis graffitis 70-es évekbeli Ez a divat-ból kopírozott matricával, meg a két gyalogossal. Ennél egy kicsit szigorúbb lettem volna magammal. Tudom, hogy nem egy egyszerű eset itt megvárni a jó pillanatokat, de nem sietünk sehová. Ha a gyerekruházat, mint ötlet, tetszik, ha maga az tetszik, hogy ott volt az a két grafika-figura, akkor a képbe besétáló idegent úgy lehetett volna megfogni, hogy ne zavarja össze ezt a ritmust. Most pontosan a grafikai játék az, amit ő összekutyul. Most Ágneshez szigorúbbak vagyunk, dobtál te már akkorát, hogy ezt most annyira nagy ütésnek nem érzem. Ezeknél a képeknél az a kérdés, hogy hogyan tudunk esztétikus formában egy képmezőre hozni dolgokat. Kettő dimenzióban dolgozunk. Akkor, amikor te ott állsz, akkor látod azt a távolságot, amit a kirakattól mérhetünk, azt a távolságot is látod, ami közted és a kisgyerekek között van, és ezeket a távolságokat az ember a fejében raktározza. Három dimenzióban, ha egy mozgástanulmányt végzek, vagy egy színpadi helyzetet próbálok berendezni, ez egy teljesen érvényes megközelítés. De a fotográfia alapvetően egy kétdimenziós eszköz. Sok lehetőségünk van arra, hogy illúziót keltsünk, és a harmadik (vagy akár a negyedik) dimenzió meglétét is érzékeltessük (erről már beszéltem: mélységélesség, zársebesség, a mozgás megválasztása), de itt most egyik sem történik meg. Tehát, ha azt a döntést hoztam, hogy kettő dimenzióra kivasalok mindent, akkor nagyon is kérdésessé válik az, hogy milyen képelemek szerepelnek, és azok milyen esztétikai formában, miképp vannak jelen. A libafos-zöld ajtókeret nem biztos, hogy esztétikus. Nagyon dekadens, fáradt szín, nincs benne dinamika, a ritmust nem erősíti föl. A háttérben lévő ház sem biztos, hogy optimális. Ezekre rá kell tudni erősíteni. Szervezz egy performanszt, és mondd azt, hogy a háttérben nagy trikolórokkal rohangáljanak emberek, ők ott csináljanak valami mozgást, vagy ott, ahol most a kisgyerekek beszélgetnek, ott valami történjen olyan helyzet, ami esztétikai formában is megjelenik, és nem esetleges, és akkor azt mondom, hogy dolgoztál ezzel az üggyel. De az, hogy meglátom magam a kirakatban ritka eset, hogy önmagában esztétikai élményt is tud adni. Tessék venni egy nagyon szép színes ruhát, nem ezt a komor, fekete kabátot. Tudom, tél van, és ilyenkor az ember nem vetkezik nagyon neki, de hát valami megoldást lehet találni. A hajamba teszek két orosz kislányra emlékeztető masnit, valamivel felhívom magamra a figyelmet, mert most beálltál oda az ajtóba, betetted most magad a szemközti ház ajtajába, még jobban beleolvadsz a háttérbe. Nem fog a néző ennyit keresni. Ráadásul egy csomó olyan képelem föl van helyezve erre az alkotásra, ami magyarázatra szorulna: Gyerekruházat, a grafika, a kisgyerekek a háttérben egy irányba mutatnak, ugyanakkor benned semmi gyermeki nincs ezen a képen, ahogy a bácsiban sincs meg az a felnőtt viszony, hogy ő az a felnőtt, ő az, aki téged néz, mint kisgyereket, és közben te nem is a kirakatban vagy. Ez így most nincs kész. Ismétlés. (hegyi)