Láb vagy talplenyomat

Láb vagy talplenyomat ez a megjegyzése a képnek. Az egy szívet melengető érzés, hogy az Anita közel kerül a földhöz, veszi a saját idejét-fáradtságát, hogy lenézzen, és egy olyan világba merüljön el a kamerájával, amire csak lenézünk és látjuk a törmelékeket, megyünk tovább, hiszen lent van a mélyben, a fejünket meg magasan hordjuk. Magyarul ezek kis, szemlélődő mozaikszemek az ő képeiből, hol precízen, hogy gesztus szintjén megjelenve és aztán nem végigvarrva. Ha a talp lecke hívószavait megnézzük, és mindazt, ami az alkotókra visszavetítve a szubjektumot, a személyességet, a saját viszonyomat a világgal kéri, hogy ezt képezzük át vizuálisan, akkor ezt is így kell megközelítenem. Itt amit látok az az, hogy a talajban lévő lábnyomot látunk, egy kutya lábát, szórt külső fényben, és ettől a nyomban árnyékok is vannak. Azt is látni, hogy a fényképezőgép majdnem fölülről, mint egy térképet ahonnan A-ból B-be el lehet jutni, szinte egy domborzati térképet kapunk valamiről. Ami nekem eszembe ötlik, a tizenegyes lecke hívószavaival az az, hogy vajon a kutyaláb fogalma, motívuma a talplenyomat, és mindaz, ami az Anitában zajlik, az hogyan kapcsolódik össze, mi az ami egységes filozófiává összeáll? Mivel a képből úgy tűnik, hogy egy lecke megoldódott, láttam egy lenyomatot, verbálisan a leckére ez talp lenyomat, nem találtam emberit hát kutyalábat csinálok – és megint az hangzik fel, hogy de hol jelenik meg ebben az Anita története? Vajon jó-e az, ha az életünkben folyton feladatokat teljesítünk leckéket oldunk meg? Keressük inkább az élvezetet, nem a túlélést, hanem a megélést. Nem az a problémám ezzel a képpel, hogy miért pont kutyatalplenyomat, miért nincs valami tárgy rajta, nem az én dolgom ez, hanem az a bajom, hogy a kép nem közvetíti a Babos Anita állapotát, történetét a talphoz kapcsolódó hívószavakkal, filozófiákkal, létállapotot, vagy ha közvetíti, akkor az nagyon karcos. És itt hezitálok, hogy az ützenet ennyire Mars-űrszondás és ez a létállapot a jellemző, vagy igazából csak egy feladatmegoldást látunk, és ez szerintem nem jó az Anitának, hiszen itt az alkotásról beszélünk és az alkotáson keresztüli megmutatáson, hogy élvezzük ezt a dolgot, és ha élvezettel teszed, az át fog sugározni a képen, és ezzel gyógyítani fogsz másokat is. Azt mondanám, hogy Anita foglalkozzon még ezzel, és próbáljon belépni abba a mélységbe, ami a régebbi képei alapján megvan neki, csak keresse meg hozzá a vizuális nyelvet. Ennek a leckének éppúgy a legfontosabb része a személyesség, mint az összes többi leckének, és ahogyan Anita a korábbi leckéinél már el tudott jutni a közlésnek egy erős szintjére, kérjük, hogy ennél a leckénél is ezen a szinten próbálja megoldani a dolgot. Azt az erős és őszinte közlést várjuk tőle a saját történetében, amit már megmutatott, tehát nem egy elvont kutyalábat, mert itt ő nincs jelen, és azt szeretnénk látni, amikor a saját történetét meséli el. (szőke)