Mozaik, mint én.
Ahogy a szerző írja is, egy mozaik elrendezésű képet látunk. Van egy fő képi üzenet a kép jobb oldalán, és aztán három apró, ezt az üzenetet értelmező kis képet is látunk, részleteket. Nyilvánvaló a gyerekkorból egy nagyon fontos üzenetrendszer, és hát vélhetően a szerzőt látjuk egy ilyen kis kályhára ráülve. Én nem is nagyon szeretnék nagyon mással foglalkozni, mint magával a szerzőről készült portréval, merthogy egyrészt ugye azt most úgy üzenném a Gabriellának, hogy nagyon szeretném, ha az első három leckét is beküldené és megláthatnánk, mert én szeretném, hogyha legalább az első három leckénél ezt a sorrendet tudnánk tartani. De itt kapunk egy egész alakos portrét, és ennek a portrénak a jellegzetessége az a kar- és az a lábkulcsolás, ami egyrészt a saját magam átölelése, tehát van egy ilyen önringatás, egy védekező póz, másrészt nyilvánvaló, hogy a külvilággal szembeni kapcsolatról nagyon is beszédesen mesél ez a kép, amikor felülök egy kis vaskályhára, összekulcsolom a két lábam meg a két kezemet. A tekintet az felénk szegeződik, de nem ránk, hanem valahova mögénk-fölénk, és nagyon fontos, hogy a fej valamennyit emelődik, de az ezt megelőző vagy az ezt követő gesztus abszolút elképzelhető, hogy egy nagyjából a cipőm orrát néző lehajtott fej, egy megadó helyzet is lehet. Tehát ha valami mesél és beszédes ezen a képen, akkor az maga a testgesztus, függetlenül attól, hogy milyen szövegi, vagy milyen egyéb kiegészítő képi helyzetet látunk. Egyébként ez a kép önmagában, a szöveg nélkül is megállná a helyét és én azt mondom Gabriellának, hogy bízzon annyira magában, hogy ezek az üzenetek önmagukban is elég erősek, nem kell ehhez még plusz kiegészítőket tenni. Két disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:
Szia Béla!
Szólj mikor, és ott leszek! : )