Nagyon izgalmas, hogy az épületfal, a régi ajtó melletti falforma, az mintegy képkeret maradék jobbról végig párhuzamosan fut a valódi képkerettel és baloldalról pedig ez a leomlott vakolatrész mintegy ilyen színházi díszlet a kapcsolóval együtt baloldalon külön életet él, az ajtó elé pedig egy szék elhelyezve, amin már nem ül ott az aki esetleg ezen a régi ajtón ki szokott jönni és figyeli a külvilágot. Ezt egy jó ritmusú, jól komponált képnek gondolom. Talán egy picit az ajtó árnyékban tartott deszka sötétjei túl sötétek, ezért elveszik belőlük a részlet. Ez lehet annak az eredménye is, hogy a külső falfelületre és a belső értékre egyszerre mért fényt a kamera és így egy kicsit a kép fölső részénél az ajtó felületei feketén elégnek. Talán erre egy picit lehetett volna ügyelni, de nagyon jó irányú kép az, amit látunk. (szőke)
értékelés:

A tizenhatos lecke gyermekkor házi feladatra érkezett a kép. Első ránézésre mintha egy lágy szűrőn keresztüli szinte víziószerű kép lenne. Ezek a barnás aranysárgák, amik az egész képet egyöntetűen nem fekete-fehérré, hanem egy ilyen aranysárga ritmussá teszik, ezektől a szomorúsága ellenére is érzelmessé inkább, és szeretettelivé varázsolja. Nagyon szokatlan és nagyon fura beállítás az, amit látunk itt. Valamilyen terem, még tán ha az ember nem tudná, arra is asszociálhatna, hogy valamilyen kórház előszobája vagy terme, az ajtót azért sejteni lehet, hogy bezárva van, valamilyen üres terem az, ahol egy emberi alakot látunk, és ez az emberi alak, ha tüzetesebben megfigyeljük, akkor fedetlen, és egészen furcsa módon valami gyermekhátizsák van ezen az emberen. Ha tovább időzünk a kép megfigyelésénél, akkor az alkatból, az emberi test formáiból úgy tűnik, minthogyha nem kisgyermeket, hanem egy felnőtt embert látnánk, és közben a lehajló copf ahogyan a fej nekidől a falnak, sok minden tényleg a házi feladathoz kapcsolódóan a gyermekkorra utal. Ugyanakkor a szinte történetszerű helyzet, a csempézett talaj, amelyen ruha nélkül, összegubózva, mint egy ilyen lelki kezelésben egy fedetlen emberi test tőlünk elfordulva egy gyermekjátékszerű szerkezettel néz a fény felé, mindenféleképp azt gondolom, hogy egy elég beszédes üzenet. Én annak örülnék, hogy ha az alkotó is nyitott erre, akkor elsősorban a hozzászólásokban kellene megfejteni ennek a képnek a pszichológiáját. Nekünk, a pedellusnak és a másik embernek, elsősorban az a feladatunk, hogy megpróbáljunk az alkotásokon belüli kompozíciós rendekkel, formákkal, szerkesztési módokkal foglalkozni. Tehát azt tudom mondani, hogy Az eltűnt idő nyomában, tizenhatos lecke gyermekkor kategóriájára készült kép az egy háromdisznós kép, nagyon erős, sajnos azt nem tudom mondani, hogy vidám, de nagyon fontos üzeneteket tartalmaz, és úgy gondolom a többiek részére is, hogy nagyon sokat tudnánk segíteni ezzel a képpel kapcsolatban, hogyha a Gabriellával beszélnétek, beszélgetnétek ezekről az állapotokról. Egy nagyon fontos vallomással érkezett ő ide, én úgy érzem, hogy nagyon nagy szerepe van most ennek a képnek a házi feladat kiválasztásában is, hogy a Gabriella miért most küldte ezt a képet. Úgy gondolom, hogy mivel nagyon jó közösségként tud most már jó ideje működni az estiskola, és ez elsősorban rádióműsorokban látható jól, én azt kérném, hogy a kettő reagálástól egy kicsit jó lenne ha több hozzászólásotok is lenne itt, és segítenétek, hogy a Gabi ezen az úton tudjon továbbmenni. (szőke)
értékelés:

Ezt az állapotot hívják a filmes szaknyelvben, demerungnak, az utolsó pillanatok, amikor még van annyi fény - és ráadásul ez körülbelül 5-10 perces időtartam, amikor már esetleg a Nap lebukott, de még a reflexei jelen vannak az égen -, amikor nagyon, nagyon szép külső felvételeket lehet elkészíteni. Portréknál, emberi alak fotózásnál stb. stb. Andrej Tarkovsky egyik filmje, egyik játékfilmje élete utolsó időszakában, az kifejezetten ebben az idő intervallumban forgott. Nagyon hosszú ideig forgatták és csak mindennap körülbelül 10 percet, hiszen rövid idő alatt változik ez a jelenség. Egy ilyen pillanat van, egy talán szobabelsőből, terem belsőből fotografálva, ez azt is jelenti, hogy szinte az ég színein kívül minden részletet, csak sziluettekben látunk, és ez a sziluett, mint egy keretrendszer jelenik meg. Én azt nézegettem itt az előbb, hogy talán még kevesebb fekete keret felület is elég lenne ahhoz, hogy az ajtókeret és az ablakok keretein belül látható sziluettes formák megéljenek. Csak egy picit vennék le a függőlegesekből jobbról, balról, nagyon, nagyon parányi, félkörömnyit a fölső vízszintesből és egy keveset az alsó sötétből. És abban a pillanatban életre kelnének ezek a hajszálerek, ezek a belső test erekre emlékeztető formácskák. Én úgy gondolom, hogy akkor még erősebb lenne, de véleményem szerint ez egy nagyon szép irány, amit a Gabriella most itt megpróbált, tehát jár rá a három disznó. (szőke)
értékelés:

A Gabinak nagyon izgalmas, sőt azt mondhatnám, hogy egyre izgalmasabb önkeresései vannak. Ilyen ez a kép is. Nagyon jó az, hogy az emberi az arc, a haj, a vállak, a kéz ilyen hangsúlyt kap ezen a szimmetrikus kompozíción. Az is jó, hogy maga a fényképezőgép nem kapja meg azt az ilyenkor szokásos feladatot, amely a különböző fotómagazinokban mint egy ilyen Pentax, meg Ariflex és nem tudom én Chinon és egyéb fénykép reklámokként jelenik meg ez az egész történet. Talán annyi megjegyzésem lenne, hogy nagyon érdekelhetné a nézőt az a dráma és azok a fénytani jelenségek, amelyek a feszülten figyelő tekintet, arc, arcbőr, kar ritmusain, fénytanilag megjelennek. Tehát ha egy picit és ebben még esetleg tudna dolgozni egy picit, nem lenne ennyire tónusaiban drámai és szűkre szabott tónusértékeiben a kép, hanem több szürke és részletek megjelennének, akkor az még jobban érzéki, vagy még jobban érzelmesebb üzenetet tudna áthozni erről a keresésről, amiről a kép szól. Tehát a három disznó megvan a második lecke önportréra, ugyanakkor ha kérhetem, akkor azt mondanám, hogy evvel az egész viszonyrendszerrel, talán ha ez egy tükröződés, vagy nem tudom én, foglalkozzon tovább. Ebben az esetben van meg a három disznó. (szőke)
értékelés:

A Gabi egy olyan képet küldött be, amelynél elsősorban a tér, a térrel való játék, játékosság a fő szempont. Hasonló elgondolásokat lehetett már látni az Estiskola eddigi archív anyagaiban. Közérthetőbb formában annyi történik, hogy egy szobabelsőben maga a fényképezőgép megfordítódik, de akár azt is mondhatnánk, hogy a kézenálló szereplő azt a képet, ami készül róla kiállítási anyagként – ugye ezt a képet így kell tekintenünk – fordított állásban küldi be. Ennek a játéknak az eredménye hozza létre a nehézkedési erőt, a ruhák, az emberi testen elhelyezett drapéria, a súllyal rendelkező, de mozgásba hozható emberi test részeinek az abszurd elmozdulását. Tulajdonképpen nagyon egyszerűen azt tudjuk mondani, hogy ez egy olyan kis üzenet, amely ezen a gegen alapszik. Az ilyen fajta bemutatkozás, amely nyilvánvalóan jól érthetően erős önirónia a hármas lecke egész alakos portréra nagyon is elfogadható, és nagyon is szerethető. Különösen azért, mert igen, ezen a képen a Gabi egy kiszolgáltatott helyzetben van. Mik idézik elő ezt a helyzetet? Akár a kis piktogramos pólóing, amely nyilvánvalóan a kézenállástól a testről félig-meddig lecsúszik, a farmernadrág, amelynek a szárai saját súlyuktól visszafelé csúsznak, és akár a copf, amely a földre ér, és még talán a gesztusok, az emberi arc gesztusai is egy picit megváltoznak a nevetés ellenére is, merthogy az arc bőre, az arc felülete is a maga súlya miatt egy másfajta mimikát kölcsönöz az arcnak. Ezekkel az eszközökkel dolgozik ez a kép. Annyi segítséget szeretnék nyújtani, hogy természetesen ugye jól sejthetően valamilyen parketta és ebből a szobából valamilyen ajtó vagy ajtófelület előtt történik ez az akrobatikus helyzet. Mert azért nem olyan egyszerű dolog kézenállni, én magam most nem merném ezt megkockáztatni a százöt kilómmal, az egy elég fura és nagyon gyorsan elkészítendő kép lenne, valószínűleg nem így néznék ki a képen, ahogy most a Gabi. A megjegyzéseim, vagy a javaslataim pedig inkább szakmai szempontú ötletek lennének. Tételezzük fel, hogy ez most jelen pillanatban nem csak akrobatikus, hanem egy színházi geg. Amit az előbb felsoroltam, ezek technikai jelenségek, és ezek a technikai jelenségek akár ezt a geget, mint ahogyan egy bohóctréfát, erősíthetik vagy erősíteniük kellene. Hiszen egy bohóctréfa akkor működik jól a cirkusz porondján, hogyha annak a tréfának az eredménye, hogy Misi bohóc elhajítja a parfétortát, és Józsi bohóc fejét eltalálja, ahhoz az a technikai megoldás szükségeltetik, hogy Misi bohóc jól dobja, jó ívvel, és az a torta kellőképpen és pont az arcon mázolódjon szét. Olyan süteménytészta kell hozzá, olyan pici apró technikai dolgok, amitől működik egy bohóctréfa. Ha itt, ennél a képnél nézzük meg mindezt, akkor én azt mondom, annak ellenére, hogy én megadom erre a képre a három disznót, hogy Gabi megint egy jó választásod történt itt, azért, mert egy másik, a játékos arcodat láthatjuk itt. Ebből az következik, hogy érdemes lenne ezzel az ötlettel foglalkozni tovább, éppen azért, mert talán egy olyan háttér előtt kellene ezt a mozgásjátékot megcsinálni, ahol kifejezetten a ruhák, a jelmezek abszurd süllyedéseire, elmozdulásaira oda tudunk figyelni, és olyan felületek előtt kellene ezt megcsinálni, ahol mondjuk a padló sötétje nem zavaró a kéztartásban, ahol a térdek mögötti négyzet alakú felület nem csökkenti a nadrág ruharedőinek sötétértékeit. Tehát akár egy homogén fehér felület előtt érdemes lenne megismételni mindezt a mozgást. Mi segítené elő még jobban a humorforrását ennek a képnek? Meg kéne nézni a ruhatárat, meg kéne nézni, hogy milyen olyan drapériaszerű ing található, akár úgy, hogy alá egy kis melltartót vagy bármit fölhelyez az ember, hogy ez az ing a maga spontaneitásával tudjon úgy csúszni, ami ebből a képből következtethető, hogy azt tudtad, hogy a hasad látszani fog, hogy ennek az egésznek tudatosabb szerkesztése legyen. Ez ugyanúgy érvényes a nadrágra. Abban az esetben, ha egy olyan térdnadrág lenne, amely még lágyabb vászonból van, vagy egy olyan szoknya, valamilyen módon applikálva, amely még jobban mutatja ezt a visszaesést, akkor még erőteljesebb ennek képnek a vidámsága. Önmagában itt a hármas leckére természetesen elfogadható ez a házi feladat, és mondom, megvan rá a három disznó, ugyanakkor én azt mondom, hogy ha nem fáradtál ebbe bele, akkor érdemes lenne variációkat, stúdiumokat készíteni erre az üzenetre. (szőke)
értékelés:

Egyszerűen, szeretem őket. :)

Annyit elöljáróban itt is elmondok, hogy ez a kép az ágyam leckére érkezett és a mi döntésünk volt az, hogy ezt a barátom leckére tesszük át. És ezt azért tettük, mert a leckéknél, és ezt nagyon fontosnak tartom elmondani az újonnan érkezetteknek is, hogy a leckéknél a személyességet keressük, a személyes üzeneteket, a személyes történeteket, és ezért nekünk ez a kép sokkal inkább szól a barátom leckéről mintsem a Gabriella ágyáról. Ott az azért elég érdekes kérdéseket vetne föl, hogy hol van akkor ebből az ágyból Gabriella. Ami ezt a képet illeti, egy nagyon érdekes megfigyelés és egy nagyon érdekes nézőpontja a kamerának és van egy nagyon jó dinamikai játék is ezen a képen. Mégpedig az, hogy van egy főszereplőnk, egy férfimodellünk, aki láthatóan kommunikál egy kis háziállattal, egy macskával. És ebben a képben a macska képviseli a nyugalmat. És bármennyire is nyugalmasnak tűnik ez a helyzet amiben ez a férfimodell fekszik és kapcsolatba került ezzel az állattal, mégis azt mondom, hogy a dinamikát az képviseli, hogy a kamera nézőpontja által, azzal, hogy egy ilyen felső gépállást választott az alkotó, folyamatosan arra várunk mi nézők, hogy egyszer majd csak a kamerába néz ez az úriember és valamilyen közlést fog felénk tenni. Erre utal egyébként az is és ez ennek, hogy mennyire volt ez előre megbeszélve azt nem tudom, de erre utal az is, hogy a párnáktól valószínű, ettől az ágyba befekvési procedúrától ez az egész póló, ing szerkezet, ez így felhúzódik a nyakhoz és olyan, minthogyha, nagyon érdekes lehet amit mondok, hogyha elvetjük azt a fajta megközelítést, hogy ők fekszenek egy ágyban, akkor akár az is lehetne, mintha egy ruhafogasra föl lenne lógatva ez a szereplő és onnan nézne lefelé. Tehát ez a része egy nagyon érdekes kérdés. Amit nem igazán értek és ebben segítséget kérnék a Gabriellától, hogy itt már nem az első kép, aminél a kép címadásával nem igazán tudok mit kezdeni. Tehát, hogy itt van most egy kép, tök mindegy hogy melyik leckébe is érkezik be és az a címe, hogy Nadrágjaim. És nem tudok ezzel mit kezdeni. Mi az, hogy nadrágjaim? Lehet, hogy az én fantáziám szegényes, vagy az én asszociációs képességemmel vannak problémák, de én ezzel nem tudok elindulni ezen az úton. Úgyhogy én azt mondom, hogy ez most egy egydisznós kép függetlenül attól, hogy egyébként maga az ötletfelvetés jó. És pontosan azért, mert hogy próbálok empatikus lenni a nézőkkel. Tehát mint teljesen kívülálló, aki most tévedt ide az Estiskolára, és hogyha látok egy képet, aminek az a címe, hogy Nadrágjaim, megnézem, hogy mi az, hogy 4-es lecke barátom és közben értelmezem a képet, akkor egy zavar fog bennem előjönni és nem fogom érteni, hogy most akkor most itt mit is akarnak velem most csinálni, mint nézővel. Hogy most itt meg vagyok tréfálva, vagy buta vagyok ahhoz, hogy megértsem ezt a fajta üzenetet? Úgyhogy egy disznó. (szőke-hegyi)
értékelés:

Egy bontásból megmaradt családi ház, vagy épület ajtaja és a mellette lévő előszobafalaknak a töredékei, amit látunk ezen a szociofotón. Nagyon intenzíven, erőteljesen jelen van egy erős napfényben a háttér kékje és nagyon intenzívek a bejárati ajtó vörös, flóderozott felületei. Tehát minden egy kicsit olyan mint hogyha egy ilyen nyaralási, vagy úti kép lenne, amibe ugye, ahogy a kiránduló járkált, talált egy lebontott épületet és azt lefényképezte. Próbálok a címből kiindulni, amely ugye úgy szól, hogy – Fellegajtó – és nyilvánvalóan a felhők, az ég és egy élettér eltűnése, amelyben szinte egy szakrális motívumnak tűnik az ajtó fogalma, hogy erre utal a cím. Mivel már a ház nincs meg, hanem az álmok és az emlékek birodalmába nyílhat ez a funkciójában már csak nyílásra használható ajtó, hiszen nincs már lakótér, a külvilágtól nem zárkózunk el. Ebből azt a következtetést szeretném levonni, hogy elképzelhető, hogy egy másik beállítási pozícióját kellett volna a fotósnak megkeresnie. Azért mert a hullámpalatető és az a vastraverz drótháló, akkor itt az ajtót takaró bontott téglafal felület, ez egy kicsit kompozíciós rendjében összezavarja ezt az egész üzenetet. Annál is inkább, mert az ajtót szinte csak következtetés szintjén látjuk, csak egy töredéket látunk magából az ajtóból. Ha a címből indulok ki, akkor az egészben van valamennyi költészet, vagy van valamennyi manifesztálás, és ha ehhez hozzárakom azt is, hogy a fotós egy egészen mély alsó gépállású szemszöget keres, akkor mindenféleképp a címválasztást jónak kell tekintenünk, de a kamera pozíció megválasztását nem. Mert ha talán, sejtésem szerint, ugye nem látom ezt a teret, nem ismerem ezt a teret, talán ha a fotós balra, a kép baloldala felé tovább haladott volna ebben a térben, akkor lehet, hogy talál egy olyan képkivágást, ahol egyrészt nem zavar be ez a hullámpala drót, gázcső, vagy nem tudom én mik vannak ott, ez a kaotikus történet. Maga a meszelt fal és az egész ornamentikája ennek az ajtó posztamensnek kap egy műemlék-rom hangulatot, ugyanúgy megtartva az alsó gépállásban, pedig ez az ajtó, akkor ez az ég háttérrel tényleg egy ilyen iráni, vagy ilyen mezopotámiai emléknyomra hasonlítón hozná azt az üzenetet, ami a címben van. Tehát véleményem szerint nagyon jó az irány, nagyon jó a megfigyelés, jó az, ahogy ezt a Gabriella megtalálja, viszont szerintem nem átgondolt az exponálás pillanata. Hanem tényleg olyan, mint egy kis fényképezőgép, kattintottam, arra jártam, megvan. Ez azt jelenti az én véleményem szerint, hogy nagyon jók az irányok, az érzékenységek, amely a Gabriellában működik, de fontos lenne ezt az egészet súlypontozni. Mielőtt a gépet használom, magam számára is kimondani, hogy mi az az üzenet, amit közvetíteni szeretnék. Tehát ismétlés az épített környezetre, merthogy jók a gondolatok és nagyon várom, hogy ilyen színtű ötletek legyenek, de jól elkészítve. (szőke)