Az előző sorozatnak további képeit látjuk, itt már közelről látjuk ezt a cseppet, amit előző képen felfedezhettünk, és az üzenet érthető itt is. Ne vedd kötözködésnek, Sándor, amit most mondok, mert nagyon magas színvonalon mutatod ezeket a képeket, de talán ezért megengeded nekem, hogy az apróságokról is szót emeljek. Ha kicsit följebb emeled a karodat az első képen, akkor jobban látszik, és akkor a köszöntő gesztus, ami a hajnalnak szól, érthetőbb lenne és formájában jobban meglenne. Ebben a kicsit fáradtabb kéztartásban ez jelentheti azt is, hogy „édes Istenem, ide parkoltam le a kocsival, most meg elvitték”. Tehát „civilebb” ez a kéztartás, több teatralitást bele lehet vinni, és akkor érthető a gesztus, úgy, mint az előző képnél. Nagyon jó a tolókocsi szerepeltetése ezekkel a fátylakkal (irigylem a fátylaidat), és abszolút értelmes és értelmezhető az ő szereplése a képen. Van ebben az egészben egy olyan jelen kontextuson túlmutató üzenet is, ami Sándorról szól. Ő eljátszik egy játékot nekünk, ami tökéletesen érthető, miközben a valóságról és a jelenről is beszél, és letakarja azt a tolókocsit, hogy ne legyen sértő, de azért a fájdalma ott van. Ez a kép azért jó, mert valami olyasmiről mesél, ami azoknak közérthetőbb, akik Sándor munkásságát nyomon követik, hogy nagy utazásokat tesz, és ezeket nagy szeretettel és élvezettel teszi, és ahogy múlik az idő, az ember segédeszközökre kényszerül, ilyen egy kerekesszék is, és ez behatárolja a mozgását és lehetőségeit. Ezek mindenképpen fontos üzenetek, ha neked nem lett volna fontos, nyilván nem helyezed el a képben, tehát azzal együtt, hogy van egy érdekes párhuzam itt: van egy régi építészeti alkotás a házakkal, van egy kortársművészeti alkotás a cseppel, és ehhez rímel mint egy performansz vagy kreáció a kerekesszék letakarása. Azt gondolom, hogy te vállalod, és elfogadod azt, amit az idő vagy a sors mért rád, és ezzel együtt a lehetőségekből a legtöbbet kihozva éled az életedet. Én ezt az életigenlést szeretem a képeidben.
   A második kép szintén egy nagyon izgalmas fotó. Egy tájképet látunk fantasztikus színekkel, gyönyörű felhőkkel (Mácsai Feri szerintem megnyalja a tíz ujját). Beszéltünk arról, hogy mi van a képpárokkal, a képsorozatokkal, és most ennél a képnél érzem a legerősebben, hogy ezek összetartoznak. Az egyik egy vágy, a másik a beteljesülés. Az egyik vágya annak, hogy „add már, Uram, a nappalt, add meg a következő napomat”, a másik kép már ennek a beteljesülése, elindult a nap, és mint a teremtő, fentről nézem a várost, visszanézek az utamra, nagyon sok gondolati irányt elindíthat. Nem akarok ezeken most mind végigmenni, mert minden néző megtalálja és keresse is meg a saját kötődését ehhez a képpárhoz, de mindenképpen az a jó ebben, hogy egyértelmű gesztusokkal üzennek, és nem kell értelmező kéziszótárokat keresnünk, hogy vajon mit akarhatott az alkotó. Köszönöm szépen. (hegyi)
értékelés: