Magány

Magány

Nagyon érdekes az, hogy egy olyan kompozíciót raktál össze, aminél a fák közötti áttűnések adják ennek az egésznek azt a nagyon furcsa térbeliségét, hogy átkívánkozunk a fák között, és valahogy oda a fényre akarnánk kimenni, de mindig az utunkat állja ez a csónak, és nem hagy minket. Van ennek egy furcsa dinamikája ettől, mindazzal együtt, hogy talán most egy hajszálnyival átbillentünk tónusban azon a határon, ami a jól érthetőség határa. Egyszerűbben fogalmazva: miközben a csúcsfények ott vannak a víz tükrén - amik egyébként nagyon szépek, bár egy kicsit nekem az is sok talán -, ugyanakkor nagyon visszafogott a téma, maga a csónak kevésbé kontrasztos és dinamikus. Ha én laborálnám ezt, akkor valószínű, hogy kicsit visszább vennék a csúcsfényekből a víztükrön, kicsit emelnék a tónuson az előtérben, így ezt a nagy kontrasztkülönbséget valamennyivel visszább hoznám, nem sokkal, 5-7% elég lenne, és jobban el kezdene élni ez az egész ettől. Szerintem megmaradna ez a furcsa térbelisége azzal együtt, hogy nem kéne dörzsölnöm a szemem, hogy most mit is látok az előtérben, és keresgetni sem kellene. Ennyi, amit hozzá tudok tenni. (hegyi)
értékelés:

Hozzászólások

Hangulatos. A messzi színek ütősek nekem, azok rendesen ott vannak a történetben, jó a lassú feszültség az előtér és a háttér között.

Nem is tudom, hogy hiányoznának-e a fák a magasabb részről és széltibe nem tenne-e jót egy kicsi tér?

Ezt a képet már láttam valahol :)

Olyan érzés volt, hogy menne, menne ki a vízre, de már öreg róka, egyedül nincs kedve, megvan az akivel a messzi ködbe bátran elmegy.

Én először a messziséget veszem észre - mint egy elvágyódás - majd ott áll az eszköz is hozzá. A vasmacska meg mindent átértelmez - lehet a mozdíthatatlanság, a kötöttség, bár nem evidencia, mert talán elbújik picit csendesen a fák erős ritmusjátékában.

Új hozzászólás