egy formális animista sosincs egyedül.

Ez most megint fénykori Juhász Danis cucc. Olyan anyagot dobott ide, ami több, mint korrekt. A kis pipaszár lábak ezekben a gatyókban, a különböző élethelyzetek, a negyedik kép humora, ahogy az kilóg ebből a sorozatból, és maga az a megfejtés, hogy Dani, mint egy ilyen monomániás őrült, mindenben látja a maga kis szmájliját. Mondom, ez mindent visz, és egyik képbe se tudok belekötni, hogy valamelyikkel is probléma lenne, még akkor sem, ha ezeknek egy része az alkotó keze nyomát is magán viseli, állított rajtuk valamit. Nem csak ő maga állt oda a mosogatóhoz, hanem az esti bulizás után észrevette, hogy betette ezt, és micsoda kompozíció jön létre, és igazított kettőt azon a sajtreszelőn és kiskanálon. Itt a lényege annak, hogy a spontán megtörtént dolgokhoz mégiscsak kell egy ember, akit alkotónak hívunk, aki ezeket üzenetté formálja. Csak úgy megtalálva, a dolgok általában nem abban a formában állnak elő, ahogy azt mi látni akarjuk. Ott van a mosógép és a szappan. Attól függetlenül, hogy Dani a valóságban ott tartja-e a szappant, vagy nem, kontroll alatt kellett tartania a képet. Nem működhet úgy a dolog, hogy ne ellenőriznénk a folyamatokat. Volt Daninak ezelőtt nem sokkal egy jelentős képe, amikor a fényképezőgépet dobálta a levegőbe. Az is kontroll, még akkor is, ha maga az exponálás a véletlenre van bízva, de hát a véletlent azzal irányítjuk, hogy az elkészült 100 felvételből melyiket választjuk ki, és már nem a véletlenről szól a dolog. Itt is ez a helyzet, hogy a hétköznapi megfigyelésből mi rendez történetet? Hát a rendező, Dani. Nagyon köszönöm, ez rendben van, és végre nem a slendrián csávót látom, hanem valakit, aki, ha akar, akkor tökéletesen rendben lévően tud fogalmazni, még akkor is, ha azt mondja valaki, hogy a második képen ferde a konyhapult. Na és? Visszahozza fönt a vágódeszka. Gratulálok, zseniális. (hegyi)
értékelés: