Nádas Péternek van egy körtefája, és készített róla viszonylag sok fényképfelvételt, ami megjelent egy könyvben is, javaslom mindenkinek, hogy ha hozzá tud ehhez jutni, akkor nézze meg. Semmiségnek tűnik az egész, hogy van egy körtefám, és azzal én elkezdek egyfajta kommunikációt, miközben az önmeghatározásnak eléggé jelentős állomása az, hogy hogyan viszonyulunk a környezetünkhöz, hogy mi az, amit fontosnak tartunk, és amihez személyes kapcsolódást keresünk. Én most ennél a képnél nagyjából hasonló érzéseket vélek felfedezni, hogy van egy fa, ami viszonylag szabályos, szép, és sudár fa, és jó formával szimbolizál valamit. Pontosan attól válik jó szimbólummá, hogy nincsenek rajta nagyon nagy extremitások, tehát nem hiányzanak ágai, vagy nem valami egészen furcsa módon nőtt ő ide. Ami furcsa benne, az a magányossága, és ott van a háttér is, ahol sorstársakat vélek felfedezni fákkal, bokrokkal. Ez a meglátás attól válik izgalmassá, hogy aztán elkezd Zoli játszani az idővel, azzal, hogy több helyzetet egymásra exponál, és ezek a helyzetek azokkal az elmozdulásokkal, amik óhatatlanul létrejönnek, hoznak egy furcsa érzetet. Olyan, mintha hátul, a horizont résznél valami mozgolódás, sürgölődés lenne, mintha ez egy kis sereg lenne, ami közelít felénk szép lassan, és mászik bele a képbe. Nagyon finom, nagyon érzékletes, talán érdemes lett volna egy kicsit az éggel is foglalkozni, nagyon kiégett az most. Halványan visszább kellett volna hozni ezt, és határozottabb kontrasztot adni ennek, pontosan azért, hogy egyértelmű legyen ez az egész. Ettől maga a néző az, aki biztos lehet a dolgában, amikor a képet nézi. Az alkotó egyértelmű közlései segítik a nézőt. Nagyon jó az, hogy vannak olyan pontok, amik fixek ezen a képen, és amin az ember szeme el tud időzni, miközben ezek a duplikálódások és mozgások létrejöttek. Nagyon köszönöm, és szerintem az egyik legerősebb kép erre a leckére, pontosan azért, mert filozófiailag próbálja az időt megközelíteni, és nem tárgyiasságában, miközben a tárgyi világban mozdulnak el a dolgok, de mégiscsak ez az óra bennünk ketyeg, és nem ereszt. Az időfelfogásban talán ez, ami a legnehezebb, hogy mennyire személyes az, ahogy az idő múlik. Köszönöm szépen. Megvan a leckemegoldás is, mindazzal együtt, hogy én a fölső részt tónusban rendbe hoznám. Egy dolog még a végére: zavarba ejtő, ahogy a fáradt színvilágban, tónusokban ez az izgatottság megjelenik. (hegyi)
értékelés: