A buborékok, mint szereplők továbbvándorolnak és egy következő képen, az itt látható képen már az egész buborék család, a kistestvér, az unokatestvérek, sógor, anyós, koma, mindenki itt van, és együtt mesélnek nekünk. Valamilyen technikai jelenség folytán az egész képre egy ilyen furcsa szemcsézettség a jellemző, ami nem biztos, hogy rosszat tesz ehhez az alkotáshoz. Ha időben, a festészetben az 1800-as évek második felére, Párizs környékére visszatérünk, akkor ugye ott a pointillizmus fölvetődik az impresszionisták, expresszionisták környékén, és ennél a módszernél ugye azt tudjuk a meghatározásokban, hogy többnyire ilyen apró, mint ahogy ugye a szóban benne is van, ilyen pontok, ilyen kis foltocskákból épülnek föl a bizonyos távolságban aztán összeállva, a néző számára. Ha egy kiállítási helyszínen vagyunk, akkor egy bizonyos mérettávolságból ezek az akkor lázítóan különleges képek összeállnak és térbelivé válnak. De nagyon közel lépve a képekhez csak pontokat, ecsetformákat láthatunk. Ez a kép akár akarva, akár nem, valami hasonló technikai eszközzel vagy tudatosan, vagy ösztönösen dolgozik, de a kép akkor is így ítélendő meg, mert a kép maga valójában így van itt. Mire gondolok? Azok a szinte képről leugró sci-fi-re emlékeztető meseszerű, különleges kör foltok, amelyekben ugyanúgy szivárványszerű más kis pontocskák is megjelennek, hasonló formavilággal, hasonló színvilággal rendelkeznek, mint ahogy ebben a délutáni fényben ezen a raszteres felületen a fák fénypászmái, a fák árnyékai és a fák sziluettjei mögött megjelenő szintén szakaszokra, darabkákra bontott, megvilágított sétányfelületek. Vagy a háttérben elősejlő, a fák törzsei között elősejlő megint csak fényben jelenlévő távolabbi területek. Az egész kép hunyorítva ilyen pici kis pontritmusokból áll össze és ez adja elsősorban a játékosságát ennek a képnek. Nem a hinta, vagy nem az a kisgyerek talán, aki ott látható, hanem az egésznek ez a finom, pezsgő ritmusa. És ez ilyen értelemben érzelmi megközelítést is jelent a 16-os lecke gyermekkor feladatában, nem egy lexikális, tollbamondásszerű feladatmegoldást visszamondás és ezért tartom én ezt nagyon szerethetőnek ezt a képet. Akár jó címválasztása, ugye a Mese címválasztással is, akár, úgy hogy ez a gyermekkor leckére érkezett. Én ezt egy háromdisznós képnek tartom.
   - És szerintem egyébként ott a buborékokban az a Viktória lehet – mondja Zsolt – Ott, ott olyan, minthogyha a fotóst látnánk visszatükröződni.
   Ha akarjuk, akár még beleálmodhatjuk ezt is – helyesel András. - Tehát mindenféleképp, amit most mondtál az azért fontos, mert játszik velünk együtt a kép. Kreativitásra, álmodozásra késztet bennünket is. Teljesen mindegy, hogy a fényképész benne van-e a buborékokban, vagy nem, de mi hihetjük azt, hogy benne van. Tehát visz magával a képi üzenet és ez egy nagyon fontos dolog, hogy a házi feladatot így dolgozta föl. (szőke)
értékelés: