Színekről mesél az erdő.
Ez kicsit hitbizományos kép, mert én elhiszem, hogy az erdőben készült, magát a ritmust, ami létrejön, nagyon jónak és izgalmasnak tartom, de mindeközben hozzáteszem, hogy ez nagyon feszegeti már a fotográfia határát, hiszen valami tényszerűséget az ember mindig vár a fotótól, és nehéz a nézőnek elfogadnia azt, ha semmi mást nem kap, mint elvont formákat, és el kell hinnie bemondásra, hogy ez erdő. Lehetne ez bármi más is, városban is lehet találni ilyen színharmóniákat, és elmozdítva a kamerát, ez létrejöhet. Itt most nem csökkenteni akarom Krisztina érdemeit ennél a képnél, mert maga a ritmus is nagyon jó, és az ötletet is értékelem, csak fontos tudni azt, hogy vannak határai magának, a fotográfiának, mint műfajnak. Érdekes ezeken a határterületeken mozogni, ha azt az ember tudomásul veszi, hogy a nézők egy része azt fogja mondani, hogy „hát ebben mi a kép? Ezt én is meg tudom csinálni, hogy forgatok egyet a kamerán”. Erre az az egy dolog tud érvényes választ adni, ha a folthatások és a tömegelhelyezés precíz és pontos. Itt a kép jobb oldalán, a középtáji sárgák elvisznek ebből a ritmusból. Ha ott hoztam volna egy vágást, és azt mondom, hogy arra nekem már nincs szükségem, akkor maga a főmotívum, ami ez a középtónusú zöld és a kép bal oldalán lévő sötétebb flekk, egy jó ritmust hoz létre. Nekem most itt jobb oldalt kicsit kilyukad a kép. (hegyi)
értékelés:
Nagyon szép. Fogtam a laptopot s elforgattam 90 fokkal. Úgy is szép. Az erdő vonalkódja. :)