... a szívem egy nagy harangvirág ...
... s finom remegések az erőm ...
... Mit keresek...?!

Egy 15 képes sorozatot kapunk Andrástól. Ritkán mondok ilyet, hogy két leckének is teljesíti a feltételeit, de tulajdonképpen ez egy fotóetűd. Olvastam a kommenteket, hogy itt a képek száma az, ami megütközést keltett néhány hozzászólónál. Én most azért vagyok talán kegyesebb, mert értem azt a hangulati helyzetet, amibe András került, és amibe ezeket a képeket elkezdte készíteni. Az kifejezetten rímel erre a helyzetre, hogy nem mutat megoldást, hogy nem valahonnan valahová indul el a történet, hanem mint egy tánc, forgás, mint amikor az ember idegen helyre kerül, és keresi a kiutat, ilyen helyzetet mutat nekünk. Én ezt el tudom fogadni. Ha ebből a sorozatból én kihagynék képet, az az 5. kép lenne, amivel túl sokat nem tudok kezdeni, a villanyoszlop, bár a fények nagyon jók, de nem annyira erős, szétvágja ezt a hangulatot, aztán a 7. kép ismétlése egy hangulatnak, újabb formát ehhez nem ad hozzá, és ott egy döntést kellene hoznia Andrásnak, hogy a 10-es és a 12-es kép közül melyiket tartja fontosnak. Ha engem kérdezel, nekem a 10-es kép izgalmasabb, mint a 12-es, az utóbbi is nagyon szép, olyan, mintha hajszálereket mutatna, de ehhez a hangulathoz mégis talán a 10-es jobban passzol. Aztán a 13-14. képpel is ugyanez a helyzet, hogy az egyik izgalmas, nekem a 14. inkább. A másikat kihagynám, főleg a fény melletti csonka faágak miatt, amik nem nagyon esztétikusak, és egyébként ott fejezném be a sorozatot, az utolsó kép nekem már ehhez nem ad hozzá pluszt. Még gondolatiságában is jó lenne a 14-es kép záróképnek. Talán ennyi. Ebből is én azt látom, hogy körülbelül 10 kép csak megmaradna, és azt elfogadható mennyiségnek tartom azért, mert itt nem a fákat akarta András ábrázolni, nem azt, hogy milyen egy ködös éjszaka, hanem azt az útkeresést, azt a toporgást, amiben része volt, mint élmény. Ez nehezen megmondható kívülről, hogy de hát toporgott volna kevesebbet, mert akkor is rájön, hogy nem tudod, hogy merre hány méter a hazaút. Ezt utólag lehet mondani, de nagyon óvatosan kell bánni az ilyen érzelmi megközelítésekkel, mert ha nagyon elkezdjük nyirbálni, akkor utána rárakunk utólag egy olyan tudatos döntést, ami nem biztos, hogy jól meghagyja az érzelmi értelmezését annak, amit látni akarunk. Ha Andrást, vagy bárkit, aki fényképez, ér egy élmény, és az elég erős, és azzal elkezd dolgozni, akkor az mindig kérdéses, hogy mit szeretnénk, hogy elkezdünk a formai dolgokkal játszani utólag, amikor válogatunk, és ezeket a formai helyzeteket próbáljuk mérlegre tenni, tehát elkezdünk szigorúnak lenni saját magunkhoz, vagy pedig azt mondjuk, hogy volt egy élmény, és ez ebben a megközelítésben ért minket, tehát meghagyjuk ezt a vonalat. Ez azért jó és fontos, hogy ezeknél a képeknél elmondható, mert a képsorozatokat én egy nálunk nem olyan nagyon kiaknázott területnek gondolom, miközben a képsorozat teljesen másról beszél, mint a film, vagy az egyes képek. Még a képsorozatot is máshová tudom sorolni, mint ahova egy triptichont, ahol három képpel hozunk létre valamit. Ennél a Gimesi féle megközelítésnél én annak örülök, hogy András behív minket a saját érzelmi világába, és ez nem olyan sokszor történik meg. Most én vagyok az, aki védi azt, hogy ami szószátyárnak tűnik, az tulajdonképpen csak egy hangulat, és ezt a hangulatot fogadjuk el, hogy András így tudta számunkra megfogalmazni. Amiket én mondtam, hogy kihagynék, azzal is még jócskán marad kép, és az sem biztos, hogy mindenben egyet kell velem érteni. Lehet, hogy a 15 képet fárasztó így letekergetni az oldalon, de ha ezeket falon látjuk, akkor más hangulatot tud hozni. Egy kiállításon ez egészen érdekesen, izgalmasan adjusztálható lenne. Tudjuk be azt is, hogy bizonyos dolgokban az internet másféle kommunikációt enged meg, mint az, amikor szembesülünk magával a művészeti alkotás tárgyával. Megadom erre a három csillagot, de Andrástól is azt kérném, hogy jó lenne, ha az első három leckével kezdene el dolgozni. (hegyi)
értékelés: