Az Estiskola ünnepi csipke-sorozatához én a Bartos nagyanyám csipkéivel járulok hozzá.

Ehhez a képsorhoz szeretném ideidézni Ágnes egyik korábbi képsorát, amit a dianéző alkalmatossággal készített, a Kockák c. képsort. Azért, mert ezzel a képsorral is sikerült Ágnesnak meglepnie, hogy ez egészen új megfigyelést, ábrázolásmódot indít el. Ágnes figyelmét szeretném ezekre a dolgokra felhívni, hogy a keresgélései során kinyit kapukat, és ha ezeket a kapukat kinyitja, akkor jó, ha utána újból és újból megnézi, mert lehet, hogy ezeken a kapukon többször, messzebbre át kellene járni. Hogy mik azok az impulzusok, amik ezt a látásmódot elindítják Ágnesben, ezt ő tudja megmondani, de ezekre kell odafigyelni, mert ezek lesznek azok a későbbiekben, amiből felépíthető egy Bartos Ágnesre jellemző sajátos beszédmodor.
   A képsorozat négy képből áll, ebből három tökéletesen egyféle hangulatot ad, és nagyon jó ritmusokat mutat. Annak kifejezetten örülök, hogy ezeken a képeken az első élmény, ami átsüt, az a szabadság élménye. Egy olyan alkotói szabadságé, ahol Ágnes azt tudta mondani, hogy őt nem érdekli a valóság, a tényszerű közlés, nem érdeklik a színek, a múltba révedő, porosnak is nevezhető tényszerű ábrázolások. Ő ezzel a csipke terítővel, amit itt látunk, elkezd játszani, és ettől a játékosságtól, ahogy a fényben forgatja ezeket a tárgyakat, köze lesz ahhoz a fajta élményhez, amit valószínűleg a készítő maga is átélt, még akkor is, ha adott korban esetleg ez a fajta szemlélődés nem volt divatos. Ezeknek a képeknek az ereje pont ugyanabban rejlik mint a dianézős képsorozatnál, hogy Ágnes félre tudta tenni a tárgyiasságot, és el tudott indítani egy olyan utat, amiben, azon kívül, hogy ő személyesen is jelen van, pontosan az új megközelítés által - azzal, hogy ő a mai kornak, és a saját elvárásainak akar megfelelni -, tudja elérni azt, hogy a folytonosság nem szakad meg a múltbeli érték és a jelen között. A leletmentés is nagyon fontos dolog, de számomra egyenértékű az, hogy az adott tárgyat, szituációt a mai korban is elkezdjük használni, nem vagyok híve annak, hogy múzeumot építsünk a lakásunkból, hogy múzeumi tárgyként kezeljük ezeket a dolgokat, mert akkor van ezeknek igazán szerepe, ha funkcióba tudjuk helyezni, amely nem kötelezően az, amit nagyapáink, nagyanyáink kitaláltak. Ezek a csipketerítők díszítések voltak az ágyvégeken, a polcokon, aztán ennek volt egy vadhajtása, amikor a spájzok polcaira, papírból készültek ilyenek. Nem tudom, hogy ki volt hasonló módon óvódás, vagy iskolás, mint én, amikor kisollóval papírból mi is vágtunk ki ilyeneket. Akkor is azt figyeltük meg, hogy milyen érdekesek ezek a játékok. Ezzel lehetett levenni minket a lábunkról, mert önmagában az az élmény, ami abból adódik, hogy egy üres papírlapot többfelé hajtva, ha abba belevágunk, akkor ismétlődő minták jönnek létre, ez csak egy darabig érdekes. Ezt azért mondom ide példának, mert az első három kép nagyon is jól mesél erről a helyzetről, ráadásul nagyon is nőies, sőt erotikus helyzetet kapunk. A ruhatervezők is újra felfedezik maguknak a csipkét, és modernebb ruhakompozícióknál is használják ezt a fajta régies díszítőelemet, azért, mert az esztétikai megközelítés ma is érvényes, ha modernizálni tudjuk a kapcsolódási pontokat. Az egyetlen dolog, amivel nem tudok mit kezdeni, az utolsó kép, a leltár. Értem én, hogy ez tulajdonképpen a tisztelet jele, hogy megmutatom magában ezeket a tárgyakat, de itt több problémám is van. Az egyik az, hogy ennél a helyzetnél a fehéren a fehér nem biztos, hogy jól mutat. Akkor sem, ha olyan árnyékokat vet a világítás, amivel a struktúra jobban érzékelhető. A másik problémám az, hogy ha én úgy döntök, hogy ezeket a tárgyakat megmutatom, akkor azokat úgy komponáljam, hogy férjenek is nagyjából bele. Itt most Ágnes kínosan ügyelt arra is, hogy ezek össze ne érjenek, hogy mindegyik megtartsa a maga területi hovatartozását, miközben a vágással kénytelen volt ezeket a dolgokat keresztülmetélni. Ez önellentmondás a képen belül, mert most vagy tényszerűen ábrázolok, és akkor nem vágok semmit, és a cél efelé mutatott, vagy pedig megmaradok az első három kép lírájánál, akkor erre az utolsó képre túl nagy szükség nincsen. Ha már azt mondom, hogy zárjuk le, vagy nyissuk ezt a folyamatot azzal, hogy egy leltárt készítünk, hogy kik a szereplők, akkor ezt nem lehet félig elmondani, hanem teljesen el kell mondani. Ez a kép levon az egésznek az értékéből egy kicsit, de a három csillag mindenféleképpen megvan azért, mert ez a játék azért fontos Ágnes számára, arra kell figyeljen, hogy amikor később, más munkáknál dolgozik, akkor azt az élményt, amit itt megtalált, fel kell majd tudnia idézni. (hegyi)
értékelés: