Az egyik fontos irány, amiről beszélni kell, hogy az alkotó egy előtér-háttér síkkal dolgozik és ezt azzal is erősíti, hogy az elől lévő alak keze kitakarja a ruha nyakkivágását, és ezzel egy hármas sík-rendszer jön létre, a kamerához legközelebb egy mozgásban lévő, jól érzékelhető gesztus, maga a gesztust tevő egy idősebb nő, és furcsa módon sötétebb tónusokkal a háttérben egy tanú, egy fiatal hölgy, de nem éppen vidám arckifejezéssel. Az előtérben az alak egy történetben, egy mesében lehet jelen, folyamatos mozgásban van a fej, a nyak, és a technika miatt az expozíció alatt elmosódottabb lett az előtérben az alak, az arc, sőt, mintha a fényviszonyok is egy nyári délelőtt-délutánon lennének, és az erős napsütés miatt kiég a fej felső része, és az egész ettől légiessé, álomszerűvé válik, az egész jelenséggé válik. De nagyon erőteljes a két emberi alak kapcsolata, a háttérben lévő fiatalabb személy, akinek az arcán egyértelműen látszik, hogy hallja, tudja, érzékeli ezt a történetet, és sok minden mást is, ami ebben a családi helyzetben nem mondódott ki. Az ő tanú-jelensége kettős, és ha felülnézetben ábrázolnánk a kép mértaniságát, akkor egy nagyon furcsa háromszöget képzelhetnénk el, ahol az A (az előtérben lévő, mesélő hölgy) és a B pontot (a háttérben lévő tanúként jelenlévő hölgy) összekötjük, feltételeznünk kell egy C pontot, ami egyértelműen a kamera, az optika, és a mögötte lévő, aki sejthetően szintén a csoporthoz, közösséghez, családhoz tartozó. Ha ezeket a pontokat megpróbáljuk összekötni, akkor egyértelmű az is, hogy a háttérben lévő személy nagyon erős kontaktusban van a kamerával, ill. azon keresztül a megfigyelővel, hovatovább azt az üzenetet, ami A és B között van, azt közvetíti ő a C pont felé. Tehát ez a fura háromszög, és a belső mozgás, amit itt nem síkban kell keresnünk ezen a képen, az valamilyen más térbeli játékban, de jól követhetően főszereplővé teszi a háttérben meghúzódó tanút. A fotós szempontjából fontos döntések történtek, pl. hogy egy elmosódott, kiégett, fényszerű, fénylényszerű, lélekszerű az előtérben lévő alak, és nagyon is földi, drámai sőt fájdalmas a háttérbe lévő alak; de mindezt az a női alak közvetíti a kamerába, és ettől van a képen egy furcsa mozgás, noha az ő tekintetét nem látjuk, mégis időnként átlépünk a mesében lévő fátyolszerű másik alakra. Mindenféleképpen háromdisznós kép.
   A kép maga tulajdonképpen egy kettősportré, de ha elég ideig szemléljük, ha hagyjuk átfolyni magunkon az üzenetet, akkor ez a hátsó hölgynek a portréja, ami a kettősportréból sűrítődik bele a hátul lévő hölgy portréjába, csakhogy ebből nem szabad elfelejteni azt, aki ezt fotózta, és az nem egy valaki, aki csak odament, és készített fotókat, mert megfizették érte, mert kellett, hanem ez a kép valóban egy portré, de az előtérben lévő személy átszűrődik a hátul lévő személyre, és tovább, és valójában ez az egész üzenet az alkotón keresztül sűrítődik; az alkotó is a tanú szerepébe kerül, ugyanúgy tükröztetődig a háttérben lévő személyben. Olyan ez az egész, mint amikor azt mondjuk, hogy ’tudod, hogy tudom, hogy tudjuk?’ De nem mondjuk, és az az érdekes, hogy az ő szemében az az állapot, helyzet van benne, amit mások akkor a közösségben nem érzékeltek, de a fotós észrevette, hogy ő azt tudja, és ebben az összenézésben ha nevezhetjük a kamerát is egy szemnek, ebben ez a kommunikáció is benne van. Hogy ez az ő portréja is, és annak a portréja is, aki a képen egyáltalán nem látszik. Az ő lenyomata is ott van a képen. A család leckére még azért is nagyon jó megoldás, mert a családban egy hierarchikus rendszert is tudnunk feltételezni, ráadásul úgy, hogy nem is szerepel minden figura a képen. Tehát a fotós azáltal válik a család részévé, hogy ebben a képi dinamikában megjelenik. (szőke)
értékelés: