Értem Laci megközelítését, és nyilván minden példázat sánta, ahogy azt István meg is világítja. A festővászon ügyben azt gondolom, hogy jó annak, aki megteheti, hogy szabadon barangol a fotóformátumok között, bár például a digitális technika nem nagyon kegyes a négyzetes formátummal, valamiért nem nagyon fejlesztenek ebbe az irányba a kommersz-félprofi gyárak, az meg, hogy egy Hasselblad hátlap milliós szintről indul, szemtelenül drága. Tehát ha szigorúan veszem, akkor aki nem teheti meg, hogy kifizesse az árát, akár egy analóg Hasselblad szettnek, az kimarad a négyzetesből? Mondjuk ez az én kontrám.

Pro is jön. Ugyanis nyilván onnan kell kiindulni, hogy csak kép van, azaz csak a végeredmény számít, kit érdekel az oda vezető út, már ha a befogató felől nézem, és ebben pedig az alkotói szabadság az első. Aki úgy gondolja, hogy neki kell a keret, hogy neki segít ha van egy formai szabálykönyv, akkor ez így van rendben. Modoros akkor lenne, ha mindez nem önmagából következne, hanem valami utólagos maszatolás lenne. Ilyen például az instagramos telefonos világ, ahol előre legyártott keretekkel lehet szennyezni a környezetet, na, hát igen, az valóban modoros - de vissza is szívom, hiszen megintcsak oda jutunk, hogy képe és alkotója válogatja. És akkor itt a konklúzió:

ha a gondolat erős és áll a lábán, az behívja az eszközt és klappol minden. Ha tudom, hogy adott formai megjelenés, technikai cucc mit "tud" és mit nem, akkor ez eleve kalkulálható, azaz akár a hibákra is lehet építeni - lásd mobilos fotók, amiben nem győzöm emlegetni Gárdi Balázst, aki az iPhone-jából nem csak hogy kihozta a maximumot, de maradandót, sőt, egyedien, úttörő módon egyedülállót alkotott vele.Miközben tudható, hogy ha kell, előveszi a Leica filmes gépet, vagy a digitet, szóval tartalomhoz a forma... Amfora.

Ott csúszhatunk el, ha valamibe belemerevedünk. Ha már máshogy nem is akarunk gondolkodni, csak a saját - olykor begyakorolt - sémáinkban. Tehát az alkotói szabadság nagyon gonosz múzsa, mert bár mindent megenged, de abban nem segít, hogy miből mikor elég. Sajnos sok tehetséges alkotót láthattunk már a saját szoborparkjában bolyongani.

Ahogy az elemzésben írtam, itt nekem nem ad pluszt az, hogy ez most film és ez most teljes kocka, mert nem fontos. Készülhetett volna ez a kép máshogy is, ha lehagyjuk a keretet, akkor se esik szét, vagy a keret se tartja jobban össze, márpedig - és ez a keretezők felé egy talán fontos üzenet - akarjuk vagy sem, de a képhatár így a kereten kívülre kerül, a képet keretező szerelék is képalkotó elemmé válik. Azaz formává, színné, tónussá. Ha ez belefér, oké.

Azt hiszem, én azért is szeretem általában a művészi alkotásokat (vagy nem is fontos ez a minősítés, hanem elég "csak", hogy az alkotó emberi tevékenységet), mert önmagát és viszonyrendszerét meghatározhatja vagy kiválaszthatja az alkotó - így ugyanarról a témáról izgalmasan sokszínű megközelítés lehetséges. Közben én is, mint "fogyasztó" hasonlatosan, csak rám szabott viszonyrendszerek között érem el az adott alkotást...

A saját rendszeremben a keret kérdés nem különösebben fókuszált téma. Ha célja van, és értelmezhető számomra, vagy a mű része (mint ahogy itt e fotón belül is érzékelhető nekem egy keret) akkor teljesen rendben valónak is érzem. De van olyan szituáció, amikor nem értem, vagy olyan kódolt üzenetet érzek belőle, amely valójában nem tartozik a primernek jelzett üzenethez. Tamás úgy sommázta ezt, hogy modorosnak érzi jelen formájában a keretet. Erre egyfajta visszaigazolás is jött számomra László a magyarázatodból, mert tényleg, azt a technológiai vonzalmat érzem erős üzenetnek a fotódból is - pont a keret miatt - amit leírtál. Most úgy tűnik, mintha ez lenne az igazi önportré, ez a vallomása a fotónak. A modorosság abszolút nem az alkalmazott technológiában, vagy eszközválasztásban értelmezhető szerintem, hanem annak túlhangsúlyozásában.
Magam részéről egyébként nem állok vitában ezzel a megközelítéssel mégsem, inkább csak szemlélője vagyok. Lényegében csak visszajelzem a "fogyasztói" viszonyrendszerem, amelyben benne van az az apró csalódottság, hogy meg lett csillantva valami erősen nosztalgikus, amihez kötődöm, de végül is nem bontakozott ki előttem annak a rétegnek a számomra is érthető egyénítése.

A telefestett vászon konkrét témája kapcsán is született pár gondolatom, és remélem, nem túl terhes, ha megosztom azokat is :)

Az említett példáról az jutott eszembe, hogy festésnél, vagy grafikánál egyrészt a "vászonválaszték" jóval nagyobb, mint a fotós képformátumok száma. Sosem tűnik szabványnak maga a festővászon, mert nem csak belakható, hanem előre méretezhető is, ha arra van szükség.
Másrészt nincs valóságkényszer - minden felesleges rész lemaradhat a vászonról, vagy még jobban érthető ez grafika esetén - azaz ténylegesen üres területek lehetnek, mert (és ez a fontos, hogy) nem készül oda Valami, míg fotónál maximum el van onnan rejtve az a Bármi.
Harmadikként eszembe jut, hogy nem minden képzőművészeti ág működik úgy, hogy feltölt egy, a lényegi céljától független technológiai keretet (vagy hogy mondjam ezt) Például a kisplasztika vagy a szobrászat ettől a vászon-elvtől értelemszerűen függetlenek. De a faragó mesterek meg leszedik, levágják, lefaragják a felesleget stb... Miért ne lehetne vágni? Nem tűnik kevésbé tudatos művészi megközelítésnek... Ezért úgy érzem, hogy út, és követhető minta sok van, de éppen ezért el tudom mégis fogadni, hogy valaki pedig be szeretne fotózni egy előre adott területet.

Még annyit, hogy most, a terület telefotózásának elve számomra inkább az iparművészettel tűnik rokonnak, azzal, hogy egy adott tárgyat, mint hordozót kell feldíszíteni. Persze ezen mesterségbeli és művészeti igényessége miatt sem bagatellizálom ezt a kérdést, nehogy ez szűrődjön le belőle! Ez csak inkább a megerősítése annak a sok-sok lehetséges viszonyrendszernek, amivel kezdtem is ezt a hosszadalmas hozzászólást :)

Persze mindez szigorúan itt is egy laikus "szerintem" szerint :)

Érdekesnek tartom az 'adott vászont telefesteni a fotóval' - gondolkodási módot!

A képkeret kérdéskört szivesen megvitatom, beszélgetek róla. Ahogy Zsolt mondja két variáció van. Vagy van keret vagy nincs.
A nincsről esetemben nem érdemes beszélgetni. Hogy miért használom a keretet? Több oka is van annak.
Kezdjük talán az elsővel. A keresőben látot képet veszem alapul, arra komponálok, ha az egy 6x6-os gép akkor az a kép méretem, ha kisfilmes géppel akkor a 24x36-os képarány, vagy ha 4x5, vagy 8x10 inch akkor azok a képhatárok. Mint a festők. A témához, gondolathoz választ fehér vásznat és azt telefesti. Nem vesz el belőlle ha készen van, nem vágja meg más oldalarányra, hanem kiindulási alapnak tekinti. Ezt a területet töltöm meg gondolattal-képpel.
Én azt gondolom ez nem modorosság, hanem inkább saját magam gúzsbakötése, mert kellenek szabályok és határvonalak, ettől tudatos és koherens egy alkotói folyamat...szerintem. Ha ezek nincsenek azok is lehetnek jó képek, de azok inkább csak találtképek, szeretemfotók, stb... Azon túl, hogy kijelölöm a határokat (képhatárokat) és a géppel komponálok nem ollóval (crop tool) igen, hangsúlyozni akarom, hogy analóg és nem "digitális játék". Számomra az analóg fotógráfia értékesebb mint a digitális, ha másért nem mert kevesebb készül belőlle, de persze ezt nem a mennyiség hanem a minőség dönti el. Ha csak azt nézzük mennyi millió digitális kép készül percenként, és mennyivel kiérleltebb egy 8x10ich-es fotográfia. De persze ez a keretkérdéskörben indiferens. Szóval én szerelmes vagyok az analóg tecnikákba, függetlenül attól hogy a hétköznapokban digitálissal dolgozom.
Szóval igen az analóg hansúlyozása.
Nem tekintem kompozíciós elemnek a keretet, pl a kisfilmes képeken csak egy vékony fekete keret jelzi, hogy teljes kocka, vagy a 8x10-en csak a jelöletlen filmszél. Nem a kép része csak mint egy képkeret a kép körül van és mutatja itt fejeződik be ez a kép, de persze a képhatárokon túl folytatódhat a történet a fejünkbe.

ÉS persze gúzsbakötés-kötödés a fontos, megnehezítem, hogy filmmel dolgozom és nem csak az lcdt nézem minden kép elkészítése után, hanem bízom abban hogy jó lesz a kép technikailag és kompozíciójában, a képhatárok, hogy közel megyek egy témához és nem a távolból kattintom mert majd úgy is kivágom a képből, a fényképezőgépkeresőjét használom a végleges komponáláshoz. És a végén pedig rajtahagyom a keretet, hogy eddig gondoltam a képet, aki akarja szőheti tovább a rajta zajló történetet. Szerintem ez nem modorosság, hanem tudatosság.
Nem azt mondom, hogy a régi iskolákat követve szabályok közé kell zárni mindent merthiszen akkor nincs a fent említett művészi szabadság, de szerintem a művészi szabadság az amikor megalkuvás nélkül kigondolok egy témát és szabadon választom hozzá a technikát és aztán azt tudatosan viszem végig egy sorozaton, nem változtatva az elemeken, mert akkor nem egységes, nem rajzol ki semmilyen karaktert
....szerintem :)

Nekem tetszik az alsó része a képnek, ott a benti asztallábakkal, a "belépő" tornacipővel és a kinti táblaoszloppal jól összejönnek a dolgok. A felsőtest pedig mintha más világban lenne, kicsit szellemszerű, akit kitakar a fehér tábla. A felső, épületes részre lehet kicsit több életlenség lenne jó, akkor visszahúzódóbb háttér tudna lenni, hogy ez a kint is vagyok, bent is vagyok dolog erősebb legyen. Szerintem. :)

Nekem, a Levél Nővéremnek, egyik meghatározó élményem volt. Először nem lemezen hallottam, hanem a TV-ben, egy nagyon hangulatos feldolgozásban, Cs.T. és M.J. szereplésével. Természetesen a Magyar Televízió letörölte azt a szalagot. Na, szóval, a kép. Ezen erős élményen alulmarad a kép. És a keret, hát nekem ez modorosság.

Bereményi Géza és Cseh Tamás nagyon erősek még itt is, így is. Megszólalnak, és átitatják azzal az ízzel az egészet. De bevallom, engem ebben a fotóban több minden zavar. Például a Kodak E100 sárgája. Nem tudom eldönteni, hogy jó-e, mert biztosan található olyan viszonyrendszer ahol jó, de nekem nem illik az ízes "körítés" ehhez, és a végeredmény, hogy bizonytalan vagyok kicsit az üzenetben. A mankó a leckebesorolás lehet, és talán az egyénre fonódó rétegek a fontosabbak.