Beszéltünk az előző képnél arról, hogy az ilyen gesztusrendszerekben mennyire fontos az, hogy mindig legyen valamilyen viszonyítási alap, amitől nem csak bemondásra hisszük el azt, amit a szerző mutatni akar, hanem a kép önmagáért kell, hogy beszéljen. Ez itt már jó irány, hogy a fák, a háttérben lévő házak megjelennek, és mérhetően összehasonlíthatóak az alkotóval. Azért én még mindig azt mondom, hogy ez nem rossz, nem rossz, de még mindig van mit javítani rajta. Itt a világításra hívom föl Ágnesnek a figyelmét. Az a fényviszony, amit itt most megtalált, ez valószínű, hogy ebben a téli időszakban valami késő délután felé közelítő idő lehet, amikor már lefele megy a napsugár, ezek a súrlófények nem nagyon szerencsések az arcon. Ha jól megnézzük, akkor most a szeme helyén két fekete lyuk van, a tekintet nem jól látható, amihez képest viszont az arc túl van világítva. Biztos nem könnyű ezt úgy megtalálni, hogy én magam is jól mutassak a képen, meg a háttérben is ott legyen a kis falu, meg még ráadásul fény is legyen rajtam, de ezen azért volna mit csiszolni. A másik része a dolognak az, hogy valahogy ezt az egész játékot az buktatja le, hogy ez az előrehajoló, kicsit tornász-lányos beállás nem egészen az óriásokra jellemző. Persze be kell férni a képbe, de amikor az ember, túl magas, itt tudnám hozni példaképpen Diane Arbus egyik képét, aki konkrétan lefényképezett egy óriást, aki a szüleivel találkozik. Ez egy nagyon magasra nőtt fiatalember, és a szülei normálméretűek, 160-170 cm körüliek, és élik a maguk kis világát. Ez egy enteriőr, ahol a kis bútorok között, a normál méretek között ott van egy fiatalember, aki csak úgy fér be, hogy meghajlik, mert különben beverné a plafonba a fejét. Ezt a meghajlást, amit azon a képen látunk, tanulmányként nem lenne rossz, ha Ágnes megnézné, azért, hogy lássa, hogy ha valaki valahol nem fér be, akkor nem derékból kezd el először hajlani, hanem nyakból, fejből. Biztos látott ilyet a metrón, buszon, amikor ilyen kosaras fiatalemberek fölszállnak, hogy ők is úgy próbálnak elférni, hogy hosszú távon nem egy könnyű dolog, hogy derékból próbáljuk magunkat megtartani, hanem a fejét biccenti először, ha az nem elég, akkor egészen behúzza a vállához. Szóval a gesztuson, magán még lehet egy kicsit változtatni, mert ez most olyan, mintha Ágnes elvesztette volna a kontaktlencséjét, és keresné a fűben. Tudom, hogy ez már az ismétlés ismétlése lesz, de a kérdés érdekes, én szeretném, ha Ágnessel a végállomásig el tudnánk jutni ezzel az ötlettel, ha már egyszer ezt ő fölvetette magának. Ezen még lehetne dolgozni, visszaadom ismétlésre. (hegyi)