Az a megközelítés, hogy az ősz házi feladatra nem valami természeti jelenséget küldök be, amit a fotográfusok nagy többsége oly szeretettel szokott ábrázolni, hanem egy épületbelsőt mutatok, ez egy nagyon jó megközelítés és ennek én nagyon örülök, hogy egy picit továbbgondoljuk ezt a történetet, mint ami egyébként adódna ebből a leckéből, merthogy ez volt feladásakor vele a célunk. Ezt nagyon határozottan le is írtuk, bár viszonylag azt kell, hogy mondjam, hogy nem mindenki olvasta el, vagy értelmezte a leckéket úgy, ahogy mi azt szerettük volna feladni. Ez valószínűleg azért a mi hibánk is ezek szerint, merthogy nem voltunk elég határozottak. De ha ezt a megközelítést elfogadom és azt mondom, hogy rendben, Gábornak ez most egy őszi helyzet és egy ilyen szép épületbelsőt mutatok, akkor itt megint azt mondom, hogy az idő, amit eltöltök azzal, hogy ezt a fotográfiát elkészítsem, az nagyon fontos. Ahogy én most látom, az alkotó centrális kompozícióval szeretett volna dolgozni, tehát a kép alapvetően középre komponált. És mégsem. Merthogy nem a folyosó közepén állt meg, ettől perspektívában is egy kicsit dől, a horizont is egy picit dől. Ha nem, hogyha valaki nem hiszi, járjon utána, húzzon be segédvonalakat, én nem tettem, de ezt lehet érzékelni. Tehát meghoztam egy döntést, hogy középre komponálok, de nem középre álltam. Ettől, hát egy picit bizonytalan ez a történet. Az első döntés határozottsága gyengül ki ettől. Másrészt az oké, én elfogadom, hogy ez az ősz lecke és az őszi fényekkel dolgozik az alkotó. Abban nem vagyok 100 százalékig biztos, hogy akár 10 perccel ezelőtt, akár 10 perc múlva nem lettek volna még határozottabbak ezek a színek és fények. Ezt a Gábor tudja, hogy optimális időpontban exponált-e. De az biztos, hogy egy olyan helyzetet látunk, ami érettségi találkozókon szokott létrejönni, hogy az ember visszamegy a régi iskolájába, ott meghatódik és akkor azt mondja, hogy – jaj Istenem, itt voltam a kémia órán, ezen a folyosón húztam meg a Marinak a haját először – tehát jönnek vissza az élmények. És aztán utána amikor lecseng az első öröm, akkor egy melankolikus helyzet lesz az emberen úrrá. Ennek tulajdonképpen egy bemutatása, ezt akár még a gyermekkor leckében is el tudtam volna képzelni, de hogyha elfogadjuk ezt a megközelítést, akkor azt mondom, hogy itt most látunk egy képet, ami egy nagyon szép perspektívajátékkal dolgozik, szépek rajta a színek, szépek rajta a fények, de valamiért ez a kép áll. Tehát látok egy nyitott ajtót, de nem elég határozottan van nyitva az az ajtó itt a kép jobboldalán. Ott valamennyi fény kijön, ha ezt az ajtót egy picit még jobban kinyitom, talán még több fény jön ki, izgalmasabbá teszi a kompozíciót. Ha azt veszem, hogy ez egy iskola és egy iskola folyosóján vagyok, akkor azt gondolom, hogy az iskolának azért van egy jellegzetessége, főleg az iskolai folyosóknak, mégpedig az, hogy akár általános iskoláról beszélünk, akár középiskoláról beszélünk, ezekben az iskolákban a szünetet a gyerekek itt töltik. Legalábbis az én időmben a folyosón töltöttük a szünetet, ritkán engedtek minket ki az udvarra és az osztályteremből meg ki kellett menni, ez volt az elmebaja az akkori oktatásnak, hogy nem maradhatsz a teremben. Ha ezt a megközelítést is el tudjuk fogadni, akkor ott valami történt. Oké, mondhatjuk azt, hogy időben pont ezt a távolságtartást szeretném megfogni, de hát már nem vagyok gyerek és én oda visszamentem, mint egy megfigyelő, de ahogy nem ábrázoljuk a káoszt káosszal, ebben a nyugalmi helyzetben, amit az alkotó szeretne ábrázolni ebben az embernélküli helyzetben, mégiscsak azt mondom, hogy valamilyen tárgynak, valamilyen dinamikának kéne szerepelnie. Most én itt nem ötleteket szeretnék adni, csak hogy érthető legyen, amiről beszélek, mondok egy-két példát. Egy nagy pöttyös labdát az exponálás előtt elkezdek odadobni a folyosóra, és az ott pattog, és én közben exponálok, mondjuk egy viszonylag hosszabb expozíciót. Avagy, mondjuk egy kis háromkerekű kerékpárt tolok el ugyanígy. Meglendítem, és közben exponálok, és az ott megy a folyosón magától úgy, hogy nincs rajta ember. Tehát kvázi, hogyha valami tárgyat, ami emberhez köthető és funkcióhoz köthető elhelyezek ebben a helyzetben, de nem helyezem el magát az embert, akkor ugyanezt az érzést, amiről beszélhetünk itt ennél a képnél felerősítem és dinamizálom ezt a történetet. Most ez a dinamizálás nem történik meg. Tehát nem konkrét embereket szeretnék látni én ezen a folyosón, vagy nem azt gondolom, hogy az lenne a jó megoldás, de az biztos, hogy valamilyen mozgást, valamilyen dinamikát, valamilyen továbblépést, valamilyen gondolati továbblépést érdemes lenne adni. Úgyhogy én két disznóra értékelem ezt a munkát. Ha Gábor vissza tud ide menni, csak egy próbából, lehet, hogy érdemes ezt megtenni. És legközelebb, hogyha egy ilyen kompozíciót választ, akkor azért – most nem vonok le disznót, de a legközelebbinél már igen, merthogy azért a Gábor egy rutinos fotós, tehát ezzel, hogy mondjam, ezzel a bakival kéne valamit kezdenem, hogy azért álljunk már középre, mert ott látszik azért elég rendesen, hogy csámpul az egész kép. (szőke-hegyi)
értékelés: