Ez a kép egy asztalra dobott slusszkulcsot mutat. Ezek filmes eszközök, és a fotográfia nem lehet ennyire fecsegő, pontosan azért mert egy képbe kell sűríteni a mondanivalót. Lehet azt is mondani, hogy ezek együtt adnának ki egy történetet, de ez a történet se biztos, hogy összeáll. Így globálisan azt tudom mondani, hogy izgalmas lehet az, hogy filmfelvevővel fotografálunk, egy jó játék, de ahhoz, hogy ebből koncentrált munka jöjjön ki, és fotográfiailag is értelmezhető legyen, én azt tudnám javasolni, hogy először a fotográfiai kompozíciót kell az embernek tökéletesen elsajátítani. Ha csak a legutolsó képet nézem, a slusszkulcs sem nem centrális, sem nem dinamikus elhelyezésű, csak ott van az asztalon. Nem győz meg arról, hogy ez az egyetlen, és leginkább használható helye annak a kulcsnak. Márpedig egy csendéletnél, vagy egy ilyen kompozíciónál ez egy fontos dolog, hogy az emberben ne maradjon kétség, hogy mi miért és ott szerepel azon a képen. Én izgalommal várom azt, hogy ebből a filmből is láthassunk valamit, mint történetből, mert jóllehet ezek a kiragadott képek nem igazán kötődnek magához a filmhez sem, de annyira pedig nem lettek erősek, hogy fotográfiai szempontból letekerjék a nézők fejét. Azt a fajta didaktikus játékot, hogy ugyanazon az asztalon történnek dolgok, kicsit kimódoltnak gondolom, mivel a megjelenő történetek annyira nem karakteresek, hogy ez a poént elvigyék a vállukon. Ez kimondottan csak a fotográfiai megközelítésre igaz, jóllehet, hogy maga a film tökéletesen egyben tartja ezt az egész stuktúrát. Fotográfiailag, főleg ezekbe a leckékbe beleszuszakolva, én nem gondolom ezt teljesen átgondolt koncepciónak, bocsássa meg nekem ezt Ákos is, és Árpi is. Én abszolút partner vagyok abban, hogy kísérletezzünk, és feszegessük a határokat, de ehhez az is kell, hogy ezek az útkeresések, ezek a határfeszegetések a provokációnál tovább tudjanak lépni, mert az szerintem öncélú.
Végezetül üzenet Árpinak: szeretném, ha megnéznéd Laila Pakalnina: A cipő című filmjét. Ugyanis szerintem kétféle operatőr-rendező viszony létezik, az egyik, ahol a rendezőnek vannak kifejezett képi víziói, és története, és ezt az operatőrnek lekottázza, aki a maga szakmai bázisát adja a filmhez, a másik, amikor a rendező a sztoriban erős, a képi világot pedig rábízza az operatőrre. Bármi is legyen, amit a későbbiekben magadhoz közel állónak gondolsz, az biztos, hogy a filmben is az a jó, ha erősek a snittek, nem lötyög a kép. Érdemes másnak is megnéznie ezt a mozit (kiskondáért esetleg kikölcsönözhető), mert iskolapéldája annak, ahogy a kamerát filmben kezelni lehet. Minden snitt egy fotorgafikus megközelítés benne, és mégis működő történetet látunk, nem öncélú vizuális önkielégítést.
Üzenet Ákosnak: Árpi nagy dumás, és lelkesítő pasi, de ha feladod a magad fotós attitűdjét, akkor légüres térbe keveredsz és nem marad más támaszod, mint Árpi dumája, amiben aztán ha így mint itt, kiragadjuk a kontextusból a képeket, a király meztelen lesz. Ákos, javasolnám, hogy ha operatőrködni akarsz, a fotós leckéket kezdd el feldolgozni fotóban, mert akkor valóban létrejöhet olyan alkotói közösség közted és Árpi között, ahol Árpi robbanékonyságát jól kiegészítheted a magad akkurátusságával. De ne dőlj be minden Ápri-brahinak. Itt jegyzem meg, hogy a képek és a filmelőzetes is ha jól sejtem reklámja a filmnek, amit remélünk, hogy mihamarább láthatunk. (hegyi)
Hát, nekem ezek továbbra is izgalmasabbak, mint az Estiskola átlaga. Hiába, csak "frémek", mégis eltérítenek minket a megszokott amatőr fotózástól. Itt szeretnék visszautalni Fehér Vera képeire, aki szerintem, az egyik legtehetségesebb fiatal fotóművész jelenleg. Az ő Estiskolás képeinek is, legnagyobb erénye, a koncepció és az egyéni látásmód. Ezért, ha ilyet látok az Estiskolán, az nekem ünnep.