Egy nagyon érdekes portréfotót látunk. Nagyon jól beazonosítható a hely, nagyon jól beazonosítható a modell, és valamennyire beazonosítható az, hogy ő valószínűsíthetően egy zenész. Azért mondom ennyire kétkedően, merthogy azért miközben ezt a képet nagyon szeretjük, miközben ez egy nagyon-nagyon jó meglátás, aki volt Párizsban, tudja, hogy ezek a helyzetek nagyon is erősen hozzátartoznak a városban a hangulathoz, aközben azért én talán lefelé egy picit nyitottam volna ezen a képen, azért, mert fontos az az eszköz, amit a bácsi használ. Ez az egyik meglátásom. A másik meglátásom, amit én már mondtam a Ferinek, hogy azt én nem tudom, hogy ez abból adódik-e, hogy az ő fényképezőgépe önmagában ennyire rajzosan ábrázol - kicsi az esélye -, vagy pedig ez egy utólagos manipuláció, olyan erősen rá van húzva az élesítés erre a képre, gondolom a bácsinak a szakáll-szőrszálai is megszámolhatóakká válnak, csak ettől az egész elkezd ilyen grízes, kristályos állapotot felvenni. Ez legjobban egyébként a kordbársony kapucnis kabáton figyelhető meg, meg a pulóveren. Tehát azt mondom a Ferinek, hogy minden szép, minden jó, lehetne három disznó, szinte már tennivaló sincs, csak ez, hogy valamiért ezt az erősítést ő megcsinálja a képein, és én ezzel nem tudok egyetérteni. Nem győz meg, hogy erre szükség van, mivel a valós életben nem így látunk, nem így érzékelünk, és ettől az egész miközben személyes és megérint, de el is tart a tárgytól, távol van, bekerül közénk - a néző és az alkotás közé - egy ilyen szigorú mérnöki precizitás és az ezeknek az üzeneteknek elvesz az erejéből. (szőke-hegyi)
értékelés: