Your own...

Nem tudom, hogy a cím utalás akar-e lenni a Depeche Mode zenéjére, titkon remélem, hogy nem, mert nincs is igazán szükség rá. A kép, amit kapunk, tökéletesen kifejez egy helyzetet, azt, amiben Gergő most van: a keresést, a bizonytalanságot, azt a környezeti helyzetet, amiben mozog, abban a saját maga útjának a megtalálását, és azt a vágyat, hogy uralja az egész helyzetet. Ráadásul itt egy megtekintői helyzet van, a kamera ott van, így van egy pici ellentmondás, de ha nem lenne kamera, akkor nem készült volna el a fotó. Maga az a koncentráltság, az a szabadság, amit egy ilyen meditációs helyzet ad, az ábrázolással már önmagával egy olyan viszonyrendszerbe kerül, ami ad egy ironikus fűszerezést is ennek az egész helyzetnek. Talán annyi, ami számomra most kérdéses, hogy miért nem engedi Gergő nekünk azt az utat is meglátni, ahogy eljutott erre a helyre, ahol most van. Ez fizikai kérdés is, valahogy oda bemászott erre a deszka-helyre, valahogy oda eljutott, tehát ha mozdítunk a kamerán egy keveset, akkor lehet, hogy ezt meg is láthattuk volna, és akkor egyértelműbb lenne ez a közlés. Az is lehet egy érvényes megoldás, hogy azt mondjuk, hogy pont az az izgalmas Gergő számára, hogy egyszer csak ott van ebben a helyzetben, és sem az odavezető út, sem a továbbvezető út nem látható, de azért itt van utalás erre az útra, ezekből a deszkákból láthatunk valamennyit, ebből kifolyólag a döntés mégiscsak azt lehetett, hogy van út a lába alatt. Dilemmázom azon, és nem is biztos, hogy meg fogom tudni mondani a jó megoldást, hogy mi az érvényesebb. Az, ahogy ez a kép most megjelenik, ebben az öltözékben, amiben most Gergő van, és ebben jön létre ez a meditációs póz, vagy az lenne a jó, ha valamilyen jelmezt készített volna ehhez. Azért dilemmázom ezen, mert mind a kettő jó út, de mind a kettő máshova teszi a hangsúlyt. Ha személyes a közlésünk, és azt mondjuk, hogy ez itt a mi magán meditációnk, és a mi magán helyzetünk, akkor jó ez az öltözék, de akkor így szociografikusabb is lesz az egész ábrázolás. Ha találunk egy jelmezt ehhez, akár egy fehér nadrággal, fehér inggel, fehér lepedővel, valami olyannal, ami erősebben kiugrasztja ezt a figurát a háttérből, akkor illusztratívabb lesz a dolog, inkább elmegy a mese irányába, de a néző számára esztétikailag lehet, hogy többet mutat. Vívódik most bennem az esztétikai igény a személyes közléssel, és nem tudom megmondani, hogy melyik lenne a célravezetőbb, nem tudom megmondani, ha Gergő beöltözött volna ehhez a helyzethez, akkor vajon elveszítette volna-e azt a plusz erőt, ami neki segítséget nyújt, vagy erőt ad, mint szembesítés. Vannak olyan érzelmi helyzetek, amit el lehet játszani, vagy le lehet kapni úgymond véletlenszerűen, és nem mindig az utóbbi az, ami győz. Ilyen például a sírás. Ha valakit sírás közben lefényképezel, az nem biztos, hogy ugyanazt az erőt mutatja, mint ha eljátszatsz valakivel egy drámát, mert lehet, hogy több mindenre lehet odafigyelni, és pontosan az esztétikai helyénvalóság és stimmelés az, ami miatt lehet, hogy a nézőhöz erősebben jut el az üzenet. Nem véletlen az, hogy a színházban némely alternatív megközelítést leszámítva, van jelmez, és van díszlet. Ezek azok a pluszok, amik vizuálisan a nézőnek segítenek belehelyeződni a történetbe. Azt is el kell tudni játszani, amikor valami keresetlen, magyarán, az olyan, mint én, ha olyan mint én, és valójában egy a közülünk való közül, akkor egyszer csak abból kifogy a szusz, és azt mondja az ember, hogy ez a srác ezen a képen én is lehetnék. Akkor elkezdi mérni magát ehhez a helyzethez, és lehet, hogy azt mondja, hogy én ebben a helyzetben másképp szerepeltem volna. Ha őt, saját magát hozza ki győztesnek, akkor onnantól kezdve olyan alá-fölérendeltség alakul ki a néző és az alkotó között, ami nem biztos, hogy pozitív irányba viszi az egész történetet. Nem tudom ezt most ennél jobban elmondani, és most mondok egy olyat, amin lehet, hogy meg fog ütközni Gergő is, és az is, aki olvassa ezt az elemzést: lehet, hogy ez a kép izgalmas lenne aktban, és máris ezt az egész dilemmát megoldja. Ugyanis az emberi test a maga esendőségével hordozza azt a szociografikus megközelítést, ami fontos ahhoz, hogy a személyes üzenet nekünk is segítsen, ugyanakkor, mint esztétikai forma, közelebb áll, és elvonatkoztatottabb a kiindulóponthoz, mint bármilyen ruha. Ha utcai ruhában vagyok, akkor az a baj, hogy lehúz az utcaiság, ha felveszem a szerzetesek vörös ruháját, akkor az a baj, mert akkor miért csinálok úgy, mintha én az lennék, aki, és akkor azzal lehet, hogy nevetségessé válok, és lehet, hogy ezt a kérdést megoldja egy akt. Megvan a három csillag, megvan a leckemegoldás is, ez a kép is közel tökéletes. Ha úgy érzed, hogy ezt nem tudod tovább pörgetni, akkor én ennek is örülök, és köszönöm, de lehet, hogy egy próbát megérne. Nem csak azért, mert esztétikailag ütős lenne, hanem azért, mert neked is segítene. (hegyi)
értékelés: