Hozzászólások

23
Értékelem!

Dani, nyitottam. Használni tudod ugye? Az mindegy, hogy a mostot, vagy a múltat beszéljük. A téma érdekes. Gyere.

25
Értékelem!

nem is tudom. nem tudom ,hogy tudunk-e beszélgetni olyasmiről a neten ami szerintem a fizikai kontaktust is kinövi, átnyúl felette. nem tudom, hogy ez a téma kell-e minekünk a fórumba, mondjuk ha más nem hát neked meg nekem kell, de akkor inkább egyszer oldjuk meg egy sör:) mellet. nem tudom már ilyen tisztán mint akkor hittem, hogy mi a különbség póz és valóság között, sokat gondolkoztam felőlük és a sok másolat és hamisítvány már nem tűnik olyan csalfának. életre keltek a szememben mint ahogy a dolgozatom nem idézett részeiben, a pózokból emberek lettek, az emberekből pózok. és nem tudom, hogy kell topicot nyitni.
ha úgy érzed kéne én felhatalmaználak erre, majd biztos benézek és elmondom mit gondolok, de én nem tudnék most ennek a témának az elindítója lenni, túlságosan rámmászott ehez.

24
Értékelem!

Dani, ugye volna kedved erről egy topicot nyitni a fórumban? Beszélgetnék róla.

23
Értékelem!

tavaj előtt írtam egy házidolgozatot Póz címmel. mikor ezt a jelenetet megláttam, az jutott eszembe így jött a címválasztás. idézek belőle, a bevezetést és a lezárást, mert nekem fontosak ezek a gondolatok ehez a képhez. Csak az olvassa el aki unja magát, mert valójában nem ad hozzá a fotóhoz, ugyanis nem a fotók előtt való pózolás a fő vonal.
Roland Barthes Világoskamra című munkájából egy probléma ragadta meg a figyelmemet: „Minthogy azt szeretném, ne mimikát, hanem finom, morális összefüggéseket kapjon el a fényképész, […] nemigen tudom, hogyan próbáljak meg belülről hatni a bőrömre.” […]
A képek korát éljük. Bármerre fordítjuk a figyelmünket, képekbe ütközünk. Ha csak a média által terjesztett képekre gondolunk, hamar belátjuk, hogy nehéz kikerülni őket. (Nemcsak a kétdimenziós képeket értelmezem képként, hanem az emberi tudatban rögzült sztereotípiákat is.) Vajon sikerül-e kikerülni a hatásuk alól? Azt hiszem, ha valakinek sikerül, akkor nem keveset tesz le az asztalra. Ebben a képdömping-korban természetes állapotunkká válik a képekkel való azonosulás. A buszmegállóból rám kacsintó lány (akinek nem vagyok az esete) beférkőzik a fejembe, napjában többször eszembe jut (nem az esetem). Ki az a lány? Biztos, hogy nem az az „életvidám kacaj”, amit a póz sugall. Ha a fiziognómiai ismereteimből kiindulva nézem, leolvasok róla egy-két dolgot, ami szöges ellentétben van a pózzal. Ha eszembe jut, hogy tegnap az xy rádióban hallottam, hogy a modell éppen válik, drogelvonón van, terhes, mellrákos, kopasz, akkor találkozom Barthes másik számomra is érdekes problémafelvetésével: Ez volt. Pár nap múlva ugyanabban a megállóban visszakacsintok a csajra. Ártatlan játék, semmitmondó gesztus, és mégis, képes voltam egy több hónapja kifagyasztott térszeleten napokig gondolkodni, majd mintegy erre reagálva egy pózzal válaszolni a kacér póznak, ami sosem szólt hozzám. (A vicc az egészben, hogy azt sem tudom, mit reklámoz a lány.) Lassan a képek olyan mennyiségben árasztanak el, hogy magam válok képpé. Mik ezek a képek? Pózok. Pózolok. Szocializált lényem egy kellemes, mérsékelten intelligens, humoros póz. Nem mutatom a körülöttem állóknak, hogy fáj a fejem, hogy zavar a szaguk, hogy legszívesebben megfognám a mellüket. Nyelek. Pózolok. Hoppá, ez a póz több mint a fotókról visszaköszönő póz, az a póz merev, változatlan, az én pózom pedig mozog. Új társaság –rockerek–, iszom valamit a fejfájásomra, rászólok Zsoltira, hogy büdös, két sör után megfogom a mellét bármelyik csinos lánynak. (Nem iszom sört, ez itt egy póz.) Ebben a közegben így válok kellemes, intelligens, humoros lénnyé. Meddig variálhatók ezek a dolgok? Azt hiszem, a figyelem koncentrálásával a végtelenségig. Mire megyek vele? Semmire, egy rakás póz között dülöngélek zavartan. Keresem magam a pózok alatt, félek, hogy csak egy újabb póz vár a felszín alatt. Na, ezzel a pózzal mire megyek? Eleve nem tudom használni, senki nem kíváncsi rá(m). Sokkal kidolgozottabb pózokhoz vagyunk szokva. Az a kedvencem, mikor lefoszlanak rólam a pózaim. Általában az egész addigi életemet megváltoztatja. Az emberek, akik azt hitték, ismernek, elképedve állnak, zavartan mosolyognak, már nem hívnak magukhoz. Nem nagy veszteség. Ilyenkor pár napig közelebb kerülök az elemi pózhoz. Ilyenkor archaikus pózokkal azonosulok, a vállamon az egész bolygó, parittyával megyek az óriás ellen, elolvadnak szárnyaim, vagy harminc ezüstért adok el bárkit bárkinek. Ilyen pózokkal „bootolok” újra. Ilyenkor szívesebben hallgatok zajokból és nem dallamokból építkező zenéket. Ilyenkor könnyen nyúlok drogokhoz, kizökken az érzékelésem, az agyamban rögzült idegpálya-kapcsolások fellazulnak, új helyeken rögzülnek. Keresek valamit, ami… amit meg sem tudok nevezni. Ennek híján, marad a póz. „Ahogy illik.”

Új hozzászólás