Pripjaty, a halott város

Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város
Pripjaty, a halott város

Egy helyi fotós facebook oldalon lévő szavazással indult az egész… Az Admin egy izgalmas fotós túrára invitálta a tagokat egy szavazás keretén belül. Auschwitz vagy Pripjay. Illetve volt egyéb is, de végül Pripjaty győzött. Viszonylag sokan szavaztak, de amikor elkezdődött volna a túra szervezése, kiderült, hogy csak egy maréknyi bátor vállalkozó van. Maga a szervezés hónapokig tartott, mivel teljesen magán úton mentek a dolgok. Ennek főleg anyagi okai voltak. Utazási irodán keresztül egy kicsit rugalmasabb, viszont drágább is. A mi dolgunkat még az is nehezítette, hogy a résztvevők száma folyamatosan változott. Kiléptek, beléptek, lemondták stb stb. Még az utolsó pillanatban (2 hónappal indulás előtt) is lemondta egy srác. Igy ismét papírmunka, etc etc. Mivel már leadtuk korábban a névsort és a rendszámot. Jah igen, idő közben az autó, aminek a rendszámát leadtuk, totálkárosra tört. (nem magától ☺ ). Szóval nem mentek simán a dolgok. Mondjuk én ebből nem sokat vettem észre, mivel nem én szerveztem.

   Na de végre eljött a nagy nap. Egészen addig nem is különösebben izgultam. Hétfőn 0:00-kor indultunk, de én már előtte szombat vasárnap alig tudtam aludni valamit. Az út is fárasztó volt. A határátkelés sem ment simán. Az első helyen nem volt áram, így egy óra után visszafordítottak minket. A második helyen 30-40 km-rel arébb pedig kiderült, hogy egy biztosítós adminisztrációs hiba miatt nincs nemzetközi gépjármű-felelősség biztosításunk. Szerencsére ezt a helyszinen tudtuk orvosolni. Azt hiszem ennél a határátkelő helynél bizonytalanodtam el kicsit, amior az ukrán katona megtudta hova megyünk, igy kérdezett vissza. „kell ez maguknak?” Kell, hát. Végre Ukrajnában voltunk. Most már tényleg. Nem sokszor voltam külföldön, messze az otthonomtól, szóval nagyon izgultam. Innentől én vezettem, és a célunk először a Vereckei hágó volt. Azt végül kihagytuk, mivel nagyon rossz volt az időjárás sajnos. Szakadt az eső és nem igazán tudtuk, hogy mennyire lesznek rosszak az utak. Azt tudtuk, hogy nem jók… Nem kockáztattunk, viszont így is elég hitvány utakra keveredtünk és csak visszafelé sikerült kinyomoznunk, hogy egyetlen járható út van arra felé, mégpedig az M06(?)-os, ami a határtól Kijevig megy. Mi erről a Vereckei hágó miatt tértünk le és később nem is mentünk vissza rá.
   Klevan volt az első nap végállomása. Itt van a Szerelem alagútja (Tunnel of Love, ahova később látogattunk el), és itt volt a szállásunk is. Kicsit megnehezítette a dolgunka, hogy senki nem beszélt angolul. Mi pedig az ukrán nyelvvel nem voltunk jóban. Angolul még egy nyamvadt sört sem birtam kérni, mert nem értették. Jah, Klevanba amúgy 17 óra alatt értünk ki. 700km… Volt, hogy 100km-en keresztül kb 5-tel zötykölődtünk. Ennyit az utakról. Amúgy szép volt, csak nagyon fárasztó.
   Másnap nagyon korán keltünk, mert 10-re A csernobili zóna határához kellett érnünk, ahol összefutottunk a túravezetőnkkel. Az ezt megelőző 30-40 km-es szakaszon szépen lassan elfogytak a házak és falvak. Aznap gyönyörű időnk volt, és a táj is nyugodt volt, békés. Jevgenyre (a túravezetőre) kicsit várni kellett, de végülis megérkezett. . Pripjatyig több ellenőrző ponton keresztül kell mennünk. A zóna bejárata amúgy kb olyan, mint egy határátkelő hely. Sorompóval, fegyveresekkel. Okmányellenőrzés és a többi és a többi. Először Csernobilba mentünk, ott még aláírtunk néhány papírt. Csak a szokásos balesetvédelmi oktatás és egyéb marhaságok. Engem ebből a részből a dohányzásos dolog érdekelt csak, de Jevi (így hivtuk miután összespanoltunk az emberünkkel) megnyugtatott, hogy ő is ott fog bagózni, ne törödjek vele. Én azért összegyűjtöttem a kis szemetemet… Jevi különben rohadtul unta a banánt, folyamatosan lelépett telefonálni. Hagyta, hogy mi magunk derítsük fel a terepet. Első találkozásunk a katasztrófa okozta pusztítással egy faluban volt, Csernobil közelében. Elvileg nagy falu volt. Gyakorlatilag annyira benőtte a gaz, hogy csak néhány romos épületet láttunk a sűrű erdőben. Ezen a részen, a sűrűjében sem mért a geiger müller számláló túl nagy értékeket. Én mondjuk konrkétan a susnyásban kóboroltam, és találtam is egy roncs autót. Semmi extra, máshol is láttam már. De ez más volt. Kb fél órát időztünk itt. Amúgy sehol nem volt időnk. Tényleg kevés az egy napos túra… Bementünk a városba. Kötelező fotózkodás a várostáblánál. Nekem amúgy már itt herótom kezdett lenni ezektől. Megkoszorúztuk az emlékművet is, oké. A támogatásban is szó volt róla, hogy lesz ilyen. Jah, igen, voltak akik támogattak, pénzzel, koszorúval ilyesmi. De amúgy rohadtul nem éreztem azt, amiért mentem. Picit csalódott is vagyok, persze oké, nem vártam én sem többet ennél. Talán csak egy kicsitvel. A város különben pezseg. Legalábbis ahhoz képest, amit a zóna határán kívűl tapasztaltunk. Közigazgatási épületek, melósok, rendőrök, katonák. Még menza is volt valami fő épület aljában, ahol később ebédeltünk is.
   Az első igazán izgi hely Pripjatyhoz közel, az óvóda. Itt már mértünk némi nemű sugárzást is. Bevallom őszintén, engem nem hatott meg az egésznek a hangulata. Sajnos nagyon lehetett érzeni mindenhol, hogy itt már sok ezer turista, fotós fordult már meg. Valahogy nem tudtam magamba szippantani azt a hangulatot amit szerettem volna. Csernobilban élnek, dolgoznak az emberek. Az erőmű él és virágzik, a sövényeket formára nyírják, a parkolóban, a reaktortól 200m-re rengeteg parkoló autó. Munkások és katonák járnak kelnek mindenfele. Ha jól értettem Jevi szavait, akkor 15 napos váltásban dolgoznak az emberek. Itt sem mértünk túl nagy sugárzást. Megnéztük a vörös erdőt is. Ami mint kiderült nem vörös erdő, hanem New Forrest. Én azt hittem azt a mai napig Vörös erdőnek hivják. Nem tudtam na. Vörös erdő volt persze, de kivágták a picsába és most Új erdő. Ennyi. Oda nem mentünk be. Minek is… Ellenben valahol az erőmű és Pripjaty között egy útszakaszon Jevi szólt, hogy lassítsunk. Kidugta a műszert és az a szokásosnál sokkal nagyobb értékre ugrott fel. Tovább is hajtottunk gyorsan. Sajnos nem értettem az mitől volt, mert nem volt a közelben semmi. Ott volt egy pont, ahol 36 mikrosiever per óra? ha ez lehetséges. Nem merültem bele ezekbe az adatokba, mert pont nem izgatott. Az óvódánál volt egy emlékmű, ott 2-re ment fel, az addigi nullaegész akármennyiről, egy fához odatartva a műszert 5-6, és a földön 10-12 is volt. Amúgy.
   Maga Pripjaty városa már kicsit izgalmasabb, ott egyszer találkoztunk turistákkal, amúgy teljesen egyedül voltunk. Csend volt, és az bizony tényleg egy halott város… Itt szintén egy ellenőrző ponton keresztül jutottunk be. És a szokásos rendetlenségre még az is rájátszott, hogy egy nemrégiben történ vihar átrendezte kicsit a fő utca képét. De lényegében innen bármerre elindulhatott az ember. Mi is bármerre mentünk, mivel kidőlt fák állták az utunkat. Volt pár óránk, hogy bejárjunk egy 50ezres várost. Esélyes, jah. Persze ennek ellenére minden háznál meg kellett állni. Csomó mindent meg sem néztünk. Én ilyenkor próbáltam lelécelni a csapattól, hogy kicsit egyedül legyek. Bementem egy lakótelepi épület mögé és hirtelen egy erdőben találtam magam. Nah, az komoly volt. Aztán persze ott volt a fán egy gázmaszk. Nyilván pont ott hagyták. Aha. Hát mindenesetre kicsit olyan érzésem volt, mintha egy nagy szinpadon lennék. Jelenetek, kellékek, rendezés. Néha azért sikerült elkapni a hangulatot. De amikor a vidámparkhoz értünk, akkor inkább Jevivel beszélgettem. 5 perccel később úgyis tovább indultunk. Mondtam is neki, hagyjatok itt, majd hazamegyek holnap. Nyilván nem gondoltam komolyan. De azért úgy elbóklásztam volna egyedül is. Szivesebben.
   Visszafelé még megnéztük az Orosz Harkályt is, amit ha jól tudom nem olyan régen nyitottak meg a turisták előtt. Őszintén szólva én ott hallottam róla először, csak a szervezőnk ragaszkodott hozzá, hogy ha lehet, azt nézzük meg. Nyilván nem rajtunk múlt. A túravezetőt kellett rávenni. Akit nem igazán lehetett lekenyerezni, valószinüleg jól megfizetik azért, hogy ott kolbászoljon a turistákkal. Én panoráma képet szerettem volna valamelyik magasabb épület tetejéről, de nem lehetett rávenni, hogy beengedjen. Azt mondta veszélyes… Régebben biztos nem volt az, amikor ilyen jellegű képeket készítettek valakik. Láttam. A neten. Nagyon különleges képeket nem lehet ott készíteni. Úgy nem, hogy 4 óra alatt kell végigrohanni egy hatalmas város kicsi kis részletén. Sajnos igazuk volt azoknak akik azt mondták, nem elég oda egy nap. Tényleg nem. Viszont én nem is biztos, hogy szivesen maradtam volna ott tovább. Voltam ott. Érdekes, izgalmas, kalandos túra. Egyszer meg kell nézni.
   Visszafelé az ellenőrző kapuknál még külön megvizsgáltak minket is és az autót is, hogy nem e pakoltuk tele a zsebeinket különböző sugárzó tárgyakkal, aztán megebédeltünk. Csernobilban. Azt tudtam, hogy ott azért van élet, de azt nem gondoltam volna, hogy ott fogok ebédelni… Jah ezt a vizsgálatot úgy kell elképzelni, mint egy tüdőszűrő masina. Hatalmas, és látszik rajta, hogy 100 éve gyártották. Kb az jutott eszembe, hogy ez csak azért van, hogy megnyugodjon a paraszt. Bár állítólag valaki kisgatyában kellett, hogy tovább menjen. Azt nem tudom mit csinált. A földön hempergett a legfertőzöttebb területen? Nem volt javasolt amúgy a földdel érintkezni. Zárt ruházat sem ártott volna. De ezzel a résszel különösebben nem foglalkozott senki. Aláírtuk a papírt, hogy megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Ennyi
   Estére visszatértünk Klevanba, megint csak alvás, másnap korán kelés és irány a Szerelem alagútja. Azzal sem volt szerencsénk, mert az idő megint esősre fordul. Igazából hatalmas szerencsénk volt, hogy amig Csernobilt illetve Pripjatyot látogattuk, jó időnk volt. De se előtte, se utána. Klevanban megtaláltuk a piacot, de a szerelem alagútját eléggé eldugták, ezért segítséget kértünk a helyiektől. Ez nem ment egyszerűen. A boltos kislánynak 5 percig csak a vonatot magyaráztam. Aztán végre szikrát fogott az agya, elindult a kijárat felé és intett, hogy tartsak vele. Mentem vele. Mentünk előre, jobbra, át a piacon. Az emberek persze néztek, mert amúgy a piacon már mindent megnéztünk és le sem tagadhattuk, hogy turisták vagyunk. Nagy sokára kiértünk a vasútállomásra. Szétnéztem és megállapítottam, hogy ez tök jó meg minden, de hol az alagút. A kislány először megörült, hogy minden oké, de látta rajtam, hogy nem. Akkor megint csak kézzel lábbal mutogatás. Tunel of láv. És mutatom kézzel. Az alagutat. Felcsillant a szeme és visszakérdezett. Tunyil kohánnyá? Az baszki, az lesz az. Irány vissza a bolthoz. Addigra már a többiek is nagyjából képbe kerültek. Sőt, visszafelé a piacon még megálltunk a kislánnyal diskurálni a kofákkal és itt egy nagyon kedves fiatalember felajánlotta hogy elvisz a zsigulijával. Mondtam neki, hogy szálljon az akinek két anyja van. Be nem ülök. Még a végén kitudja hova visz és melyik szervemet veszi ki kereskedelmi célból. Mondtam is hogy van autó, vannak barátaim akik várnak, és majd ő menjen előre, mi meg majd követjük. Úgy is lett. Megérkeztünk, csináltunk pár fotót és mivel végre valahára volt időnk, túráztunk egy kicsit a környéken. Ahol egyébként nem volt semmi látnivaló. A szerelem alagútja szép és érdekes. De ott is vagy a szemerkélő eső, vagy a turisták zavartak. Persze gyalogolhattunk volna, mert elvileg 4 km hosszú, de a fenének sem volt kedve hozzá.
   Délután még túráztunk egy kicsit a szállásunk környékén. Az emberek nagyon kedvesek voltak. Egész Urkajnában. Klevanban meg pláne. Még jó, hogy csak miután hazaértünk, hallottam a hirt, hogy magyar turistákat ejtettek túszul. Ilyen infóval kicsit bátortalanabbul mentem volna. Nem mintha nem tudtuk volna, hogy éppen milyen feszült volt a légkör amúgy is. Arra még ki sem tértem, hogy ahogy átszeltük Ukrajnát, lépten nyomon kordonok, fegyveresek. A magyar rendszám nem érdekelte őket, egyszer sem állítottak meg minket ellenőrzés céljából. Az utak és a közlekedési kultúra pedig pontosan olyan, amilyenben a mostanság nagyon népszerű orosz autós, belső kamerás felvételeken láthatjuk. Sokszor volt halálfélelmem, amikor nem a kressz döntött arról, hogy ki melyik sávban megy, hanem a gyorsaság, és a szerencse. A gyalogosok pedig halhatatlanok. Legalábbis annak hiszik magukat. Összességében nagyon sokat mentünk és nagyon keveset aludtunk. Hosszú és fárasztó utazás volt. De megérte. Egy sör mellett felelevenítve lehet hogy még eszembe jutnának különbözö momentumok, érdekességek, de most így ennyi. Nézzétek meg a képeket amiket csináltam, ha valakinek kérdése van, kérdezzen bátran.

Zoli, a leiratból is látszik, hogy a brahi miatt voltál ott. A fotós nem brahizik, tehát, a fotós jelenlét szerintem arról szól egy ilyen riporthelyzetben, hogy helyettem vagy ott. Helyettem vagy bátor, helyettem mész oda, helyettem, mint néző helyett, és ha ezt az ember tudja, és ezzel a fajta felkészültséggel indul neki, hogy bizony-bizony, most a pedellus, meg a többi Látszóteres helyett, vagy ha még nagyobbra nyitjuk ki, akkor az összes nézőm helyett vagyok én most Csernobilban megnézni, hogy milyen egy eltört atomerőmű, akkor szerintem ez meg fogja hozni azt a pluszt, amitől már nem azzal fogsz foglalkozni, hogy milyenek a vendéglátók, meg hogy most ez egy színpad, vagy nem, egy western falu, vagy sem, hanem keresed benne azt az üzenetet, amitől nekem ez átélhető lesz. Nem kötelezően kell megcsinálni azt, amit már megcsináltak huszonhatan, én elfogadom azt, hogy ha te odamész, és azt mondod, hogy hát, ez már szarrá van fotózva, és nem akarsz egy újabb ilyet csinálni, de szerintem ez annyi, meglátod ezt, kérsz kettő percet, beülsz a kocsiba, meditálsz, és aztán kiszállsz, és ennek a meditációnak, és amit tapasztaltál, annak a hatására egy egészen más ívbe kezdesz. És akkor már nem kell egy olyan beszámolót csinálni, amit megcsinált más is, hanem akkor neki lehet fogni olyan üzeneteket keresni, amiktől ez az egész a Valló Zoli munkájává válik, és lesz kedved megcsinálni. Ha nincs kedved csinálni, ne csináld. Én értem, ha már kimentél, meg vállaltad a veszélyt, meg a pénzt, meg az időt, akkor már csináltál egy képsort, és vannak is közte olyan képek, amik egyébként szerintem abszolút használhatóak, sőt, én még azt is mondom, hogy ha korrektül megcsinálod azt, amit ez az egész úgymond tálcán kínál, ezt a halott város ügyet, akkor ez rendben van. Én meg azt gondolom, hogy itt a te döntésed hiányzik ebből az egészből. Mindazonáltal, persze, értékelem magát a befektetett melót, csak ahány kép, szintén annyi attitűd. Van itt módosított színnel egy határozott jelenlét, vannak itt abszolút dokumentarista megközelítések, lírai megközelítések, vannak megbolondított kompozíciók, szóval, hogy itt elég sok minden van, miközben talán a legutolsó kép az, ahonnan el kellett volna indulni. Ha hagyod azt, hogy érzelmileg ez a dolog hasson rád, és ezt a hatást próbálod visszatükrözni a képeiddel, akkor szerintem meg lett volna. Ebben van azért meló, én ezt egyáltalán nem kétlem, hogy ezzel te dolgoztál, de nagyon szeretném azt, hogy ne érjen csalódás, hogy ne az legyen, hogy elmész egy ilyen fotós sétára, ráadásul Csernobilba, és úgy jössz haza, hogy elégedetlen vagy. Igen, mert nem csináltad meg, amit kell. De ne azzal az attitűddel menj oda, hogy akkor majd te megcsinálod Csernobilról a legjobb dokumentalista fotót, mert hidd el, már hatvanháromezren lefotózták. Ezeknek a nagy fotós sétáknak itt van a nagy hátulütője, hogy bár oktatási szempontból ez egy fontos helyzet lehet, és mi is csináltunk ilyen táborokat, de amikor táborok voltak, akkor a fotós séta résznél úgymond hagytunk benneteket kóborolni a faluban, hogy a felesleges energiátokat levezessétek, és megszokjátok a helyzetet. Értékelhető kép nem nagyon született belőle soha. Ez annak a következménye, hogy egymás seggében lógnak a fotósok, és nézik, hogy a másik mit csinál, és akkor jajj, Istenem, ez nekem miért nem jutott nekem eszembe, megpróbálja ellopni az ötletet, de a másik látja, és akkor most tipródok egy kicsit, és majd ha nem figyel ide, akkor én is kattintok egyet, és ha hazaérek, melyikünk rakja ki gyorsabban a facebookra, mert az fog nyerni, szóval így nem lehet. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet párban, vagy társakkal dolgozni, ráadásul egy veszélyes szituációban nem is baj, hogy valaki nem tökéletesen egyedül kóborol, de annak összeszokott csapatnak kell lenni, olyan szinten, hogy ne legyenek nagy átfedések abban, hogy kinek milyen a világa, vagyis ne zavarjátok egymást a munkában. (hegyi)
értékelés:

Hozzászólások

54
Értékelem!

Tamás, köszönöm a hozzászólást és az elismerő szavakat. Zsolt, tanultam :)

53
Értékelem!

Picivel több képet kaptam - vagy 80-at - hogy válogassak kedvemre. Ebből, és a leiratból is adódik, amit írtam az elemzésben. Zolinak mivel van tehetsége a képkészítéshez, így úgy gondolom, hogy a koncentráltságán érdemes emelnie. Ha Zalakarosra ment volna, akkor is, de ez a helyszín ráadásul nem könnyen ismételhető, és ha egy ziccert kihagyunk, akkor abból kell tanulni. Ha elég nagy a memóriakártyád, lesz jó kép is, bármit csinálsz, csak kattintani kell. De ez nem pótolja a jelenlétet és azt, hogy legyen valami gondolatunk a helyzetről, amit riportban fel akarunk dolgozni. A majd lesz valahogy nem érvényes válasz.

56
Értékelem!

Ez a sorozat sokkal több figyelmet érdemel, mint amennyit kapott. Az is megérne egy misét, hogy miért nem kommentelnek a teresek.
Egyrészt, szerintem senkitől sem várható el itt a Látszótéren, hogy egy olyan témáról, amit a világ összes nagy ügynöksége feldolgozott már, valami egészen új és falrengető dolgot hozzon ki.
Másrészt, valaha volt itt egy olyan, szerintem helyes irányvonal, hogy mindenki munkáit önmagában kezeljük.
Akkor pedig ez a sorozat meglehetősen magas mércét is átugrik. Nekem nagyon tetszenek a következők: 4, 6, 11, 12, 13, 14, 16. A tizennegyedik képet egyenesen zseniálisnak tartom. Ebben olyan szürrealitás van, ami engem nagyon megfog, mert mindezt rendkívül egyszerűen teszi.
Az egész sorozat, szerintem színvonalas munka, sok jó és néhány kiemelkedő képpel.

51
Értékelem!

Zolikám, ha nem lecke, nem beszélek róla, ha nem beszélek róla, nem tudod meg, szóval lecke lett, mert beszélni akartam róla, mert azt gondolom, tanulságos. Lássuk a medvéket.

49
Értékelem!

Köszönöm Zsolt az igen hosszú és részletes értékelést. No meg a két csillagot is :) Azt hiszem én ezekre nem is kivánok nagyon reagálni, hiszen gyakorlatilag a leiratban benne van minden. Annyit azért megjegyeznék, hogy ebből a jellegű fotózásból, vagyis hogy mondjuk egy csapattal kirándulok egy olyan helyen ami sok szempontból érdekes, már tanultam is. A hétvégén Győrben, Komáromban és a Monostori Erődben jártam és egész máshogy csináltam a dolgokat, mint pl Csernobilban. Pl bevontam a többieket a fotózásba, ide-oda állítottam őket, hogy mondjuk csináljak róluk egy-egy jobban sikerült portrét egy izgalmas helyen. Hagytam időt magamnak is és nekik is a különböző helyszineken. Az Erődben pl vagy 4 órát töltöttünk el, de cserébe sok jó kép született. Lehet hogy arról is teszek fel képeket. Bár, hozzá kell tennem, én nem is gondoltam, hogy pl ezt a Csernobilos fotósorozatot az értékelendő leckék közé rakod.

53
Értékelem!

Köszönöm kedves Ágnes, örülök, hogy tetszik! :)

István, senki sem fiatalodik :) Megmondom neked őszintén, a szervezésből nem vettem ki a részem, ahogy szerintem ezt irtam is. Én alapból úgy mentem bele, hogy mondják meg mikor kinek és mennyit adjak, és mondják meg mikor indulunk. A többi legyen más dolga. Ami itt nekem energia volt, az elviselni a két utitársamat, és végigautózni Ukrajnán. A pénz meg.. nos, így magánúton, mint írtam is, nem vészes. Annyi mint lemenni a horvát tengerpartra pár napra kikapcsolodni. Nem nagy lábon. Pár sör, egy bungee, 2 éttermi kaja, meg egy csomó "Meki" :) És néhány konzerv kaja itthonról :)

57
Értékelem!

Zoli, nem rajzolódott ki az első hozzászólásomból, mert mire a végére értem, elfelejtettem mit akartam. (Öregszem?:)) Azt szeretném aláhúzni, hogy azért ez egy komoly mutatvány már, energia, idő, elszántság, költség, és témakeresés, és nem csak gondolat de tett is! Úgyhogy tiszteletem érte! :)

58
Értékelem!

Nagyon különleges helyen jártál, köszi, hogy megmutattad és leírtad a sztorit is. Nagy kaland lehetett! Gratulálok a képekhez is!

58
Értékelem!

Én köszi, hogy elolvastad. Mielőtt kimentünk, az összes ismerősöm megkérdőjelezte az elmém épségét :) Nem is értem... Persze a túra után, a beszámolók és fényképek után már többen voltak akik irigykedtek :)

Igen, szerintem ha ráguglizol a témára, találhatsz ezekhez nagyon hasonló képeket. Az idő rövidsége miatt csak ennyire futotta. Azért örök emlék marad. Örülök, ha tetszett és köszi, hogy írtál.

61
Értékelem!

Köszi a fotókat és a beszámolót különös túrádról. Bár a leiratban olykor mintha elbizonytalanodtál volna, és inkább tűnne egy nagyon különös turistalátványosságnak, azért szerintem többen vannak, akik inkább nem mennének erre a "turistaútra"... Magam sem tudom, hogy igen vagy sem.
Az is igaz, hogy pár kép mintha ismerős is lenne, azok az ágyak, az óvodai képek mintha szerepeltek volna valamilyen dokumentumfilmben is. Bárhogyan is van, azok a fotók hordozzák azokat a többletet, amitől az ember torka összeszorul. És ha lehet itt olyat is mondani, az első fotód pedig kifejezetten tetszik.

Új hozzászólás