" - pszt, neked megmutatom!" - egy barátság kezdete. Büszke vagyok erre a mondatra. Egy hatévestől "kaptam", miután közösen tanulmányoztunk egy hangyabolyt.

Képcímmel, leirat nélkül is tökéletesen érthető a kép. Én értem, amit itt a kommenteknél írtok, hogy miért nincs ott a gyereknek az ujja, igen, lehet mondani, hogy ez hiányzik, de ezt a megközelítést is el tudom fogadni, hogy itt most a dinoszaurusz a fontos, hogy mit is mutat ez a kis ember, mi az, ami az ő nagy kincse. Látszik, hogy ő ezt a zsebében tarthatta, hogy ez egy nagyon fontos darab, mert viseltes, mert mint egy kincset mutatja, hogy neki van egy dinója. Valószínű, hogy ez neki nagyon sokat jelent ahhoz, hogy a maga fizikai valóságában is a történetét úgy tudja megélni, hogy bármi történik, bármilyen gond vagy baj ér, de nálam van egy dinó. Ez nagyon jó ebben a képben. Nyilván ezek a pillanatok nem olyan könnyen instruálhatóak, hogy „jól van, kisfiam, örülök neki, hogy bizalmadba fogadtál, és mutatod nekem a dinót, de állj már egy kicsit odébb, mutasd már jobban, meg ha egy kicsit forgatnád a kezed, akkor jobb lenne”, tehát ezek az instrukciók, ha elhangzanak, akkor lehet, hogy a gyerek elszalad. Én azért nem cincálnám jobban szét ezt a kompozíciót meg ezt a képet, nekem megvan a három csillag a Barátság leckére, fontos az üzenet. A Barátság leckéd is megvan, de ezt azzal a kicsi félsszel mondom, hogy ugye folytatod ezt a leckét? (hegyi)
értékelés: