Nagyon érdekes ez a kép, főleg az előző kép után nézve, hogy mennyire más világ az, amikor minden karctű éles, még a túlparti ház is. És ez azért érdekes kérdés számomra, mert valamiért hajszoljátok az élességet, olyan, mintha a jelenlétről beszélne nektek. Nem tudom, hogy miért ennyire fontos, hogy minden pontos legyen, hogy megszámolható legyen a híd szegecseinek a száma. Biztos, hogy erről szól egy randevú? Biztos, hogy így ég be a retinába? Kérdés, mert valahogy minden korrektsége mellett azért nem tudok átrohanni az úttesten, és odakucorodni melléjük, mert olyan, mintha lebuktam volna kukkolás közben. Olyan, mintha megtörtem volna valaminek a varázsát. Még egy dolgot hadd tegyek hozzá: most, azért hogy a másik oldalon lévő épület gyönyörű díszeit és fényeit be tudd komponálni, elfordítottad egy kicsit az egésznek a perspektíváját, ettől a kép alja rendezetlen lett. A kérdés az az, hogy biztos, hogy fontos az a cukorsüveg épület a másik oldalon? Hiszen, amikor egymás mellett ülünk a hídon, akkor nem a valóságban vagyunk. A jelenben vagyunk, de nem abban a valóságban, ami másokat is körülvesz, az a nagyon mi belső valóságunk, és ha ez igaz, akkor lehet, hogy a tök fekete égboltot nézzük, vagy lehet, hogy a hídról lelógó lábunkat nézzük, a kis cipőt, vagy szandált, sőt, lehet, hogy semmit sem nézünk, mert befelé figyelünk. Azért próbálok most ennyire érzelmes elemzést adni, mert ha a képet nézem, akkor ez egy rendben lévő kép, az aljának a tematikájától eltekintve egyébként egy jól összerakott kompozíció, csak sokan sokszor felvetik a kérdést, hogy miért nem haladunk a barátság leckével, és mire várok? Ezt próbáltam most elmondani és átadni, hogy mi az az érzés, mi az az érzület, aminek valahogy rá kellene kerülnie a képre. És egyre inkább az a meggyőződésem, nem csak ennél a leckénél, hanem más leckéknél is, hogy jól kibabrál veletek az élesség. (hegyi)
értékelés: