Kettős önportré.

Nagyon finom az, ahogy Gábor ezt a képet megfogalmazza. Nem azért érzem az angol hangulatvilágot benne, mert teáscsésze látható, hanem visszafogottságában, abban a nyugalomban, amit ez a kép tükröz, benne van valami Agatha Christie-s feszültség. Amit a képen látok, azzal szinte mindennel egyetértek, egyetlen dologgal nem: ennek az eszköz fülének a lehagyásával. Nagyon szűkre van véve a kép alja és bal oldala, kellett volna erre még egy kicsit engedni. Mondhatjuk, hogy a füle engem nem érdekel, de akkor fordítsuk úgy az egész szerkezetet, hogy a csőre legyen hozzánk közelebb, és a füle legyen hozzánk távolabb, és akkor kevésbé zavarna ez a technikai kütyü, ami a tetőt odafogja, hogy ez most miért nincs ott folytatva, ha már szerepel a képen. Persze sokkal jobban örülnék, ha ennek nem kellene a képen lennie, felül is egy picit több kellene. Tudom, hogy szeretsz ollózni, de nagyon fontos az, hogy legyen tere, legyen levegője a kompozíciónak, azoknak a tömegeknek, amiket elhelyezel. Ha mindent milliméterre körbevágunk, akkor attól az egész nekem fuldokolni fog, levegőért kapkod, zsúfolt, olyan, mint a 7-es busz. Én erre picit figyelnék, legyél egy kevésbé kíméletlen az ollóval, ezt a rutint kicsit lazítsd. Amit látok egyébként tökéletes, és a leckemegoldás is zseniális. Azt szeretném, ha a belső céltudatosságodban a játékosságnak kicsit több teret tudnál engedni, és ennek az első lépcsője az, hogy az ollót kicsit félreteszed. De mégis megvan a három csillag, a leckemegoldás az előző képnél megvolt. A két kép között van különbség, ez egy lényegesen távolságtartóbb kép közlésében, a másik képed a törött tükörrel valami fantasztikusan erős közlés, de ezt is nagyon szeretem. (hegyi)
értékelés: