Köszönöm az elemzést!

Ágnes, Aureliánó, István, László, még egyszer köszönöm!

Nekem is hiányoznának a színek, és szerintem is egyértelmű, ki áll középen, lehajtott koronás fejjel görnyedve a sóvárgás súlya alatt. És a kompozíció tényleg parabola alakban koncentrálja a figyelmet a fókuszpontra, az egyetlen pontra, ami látszólag örökké zöld a környező őszbe borult fák között, miközben belül már lehet, hogy régen nem élő fát vesz körül és ez csak a látszat. Na ez nem látszana színek nélkül. És hogy mi volt előbb, a helyzet, annak képe, vagy a történet? Szerintem mindegy, mert összeállt egy kedvemre való egésszé, ami úgy szép, hogy közben fáj is, hiszen minden befogadó lehet egyszerre apa, fiú és sóvárgó király is, vagy a hamis örökké zöldellést irigylő, esetleg azt csak megengedően szemlélő őszülő fa.

László, nagyon érdekes a felvetésed. Elterjedt vélekedés, hogy a ff fotó eleve negatív tartalmú, borúsabb, nyomottabb mint a színes. Ezzel szemben, inkább kifinomultabb, visszafogottabb, érzékenyebb. A színekről István elmondta amit lehet. Hogy ki a Rémkirály azt meg nem lehet eltéveszteni, szerintem.

szerintem ha zöld-vörös kontraszt lenne elsödleges, nem ez lett volna a cím. ha címet választunk tudatosan, az magában sugallja a történet asszociációját is, itt arról lehet szó, hogy a zöld benött fa a lovas a fiával és az erdöben sejtjük a démonkirályt. /de ez csak az én véleményem/.

László, a történet itt másodlagos asszociációs játék szerintem (de persze jó hogy van, én szeretem a kalandozást! :)) Viszont az elsődleges érzelmi hordozó számomra pont ezek a rozsdás, vérző fák és zöldellő fűnek a kontrasztja, ívük, rétegeik - és formailag persze meghatározó, központi figura lehet az abban görnyedő faalak is. De ha cím nélkül ránéznénk a fotóra, akár FF, akár színes, nem feltétlen pont Goethe jutna eszünkbe, tehát szerintem nem kell úgy megközelíteni, hogy miképpen passzol jobban egy adott történethez, az éppen elégséges, hogy bele tud vinni így is (mint ahogy az már irodalom, hogy a gyermek is ott van a zöldben, vagy nincs.) Szumma, szerintem nagyon jó itt a szín :))

Tamás, nem próbáltad fekete-fehérben? Talán jobban passzolna a történethez, nem?

Milyen szép, és Au írása is!

Milyen szép ez a parabola-perspektíva! És Aureliano témabolyongását is jó volt olvasni! :))

Apám, apám mond nem hallod talán
hogy halkan csalogat a lidérckirály?
Nyugodj meg, pihenj gyermekem,
Csak a szél susog száraz leveleken.

Köszönöm!

Ott áll a a rémkirály, aki más szóval tünde- vagy lidérckirály, lehajtott fején korona, háta görbe, és mi apák csak reménykedünk, hogy időben észrevesszük, meghalljuk a hangját, meglátjuk azt, amit a fiunk lát, és az ég már sötétedik, lovunk is fárad, sőt, nincs is lovunk, se gyerekünk, és egyedül állunk lehajtott fejjel, az erdő suhog és az ég már sötétedik, és ó jaj, hát mi vagyunk a rémkirály, aki más szóval tünde- vagy lidérckirály, nincs gyermekünk és súlyos ez a teher, hogy ígérnünk kellene és elvennünk azt, ami a másé, de hát mi mással csillapíthatnánk sóvárgásunk a jóra, hiszen volt nekünk is apánk és ő nem hallotta a szavunk meg, mondtuk, hogy elvisz minket az a régi rémkirály, más szóval tünde- vagy lidérckirály, de ő függönyről beszélt és csendes éjről, és mi hiába fohászkodtunk a királyhoz, hogy szépek a fiaid, erősek és egészségesek, neki mi kellettünk, csak mi, egyedüli példány, nem élt belőlünk több, és most sem él és a fákon csak zúg az a sok levél, azazhogy mi zúgunk, fák, akik lettünk, apák, fiúk, királyok porából, kínnal feszített magból sarjadt, viharral tépázott, napmelegtől égetett fák, kúszva mindig csak felfelé arra, ahová soha, senki nem ér fel.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.