Szeretem azt, ahogy mint egy jó havert, elviszel a céltalannak tűnő lődörgéseidre, mintha azt mondanád, hát, figyelj, itt élek, nem eg nagy szám, de kedvelem, nézd ezt a semmibe vezető helyet, itt ültünk suli után a korláton és lóbáltuk a lábunkat gyerekként. Van hangulata, persze ha ez sorozat lenne, akkor azért valami vezérfonalat számon kérnék, ami formailag is segít összekötni a képeket, de így, ha egyedülálló képként nézem, ez nekem abszolút működik. (hegyi)
Ránézésre a sárga-kék kontraszt leuralja a fotót, miközben a tartalmi ellentétek is harsányak nagyon, és az egész mögött ott egy alig látható vörös demarkációs vonal, amely maga korlátozottsága és megrogyottsága ha akarom szimbolikák is lehetnek, de - és ez a fontos - nekem képi humorban oldja ezeket a feszültségeket. Hiányában kicsit unalmas lenne ez a fotó, jelenlétével magával ragadó...
Köszönöm István! Kedvenceim a semmit el nem záró korlátok.