Nagyjából azt tudom elmondani, amit az előző képnél, de itt most vannak esztétikai és formai gondjaim. Adva van egy modell és azzal, hogy őt most belekényszeríted abba, hogy valami pózt utánozzon le, ami a festményen van, ezt ő mindenféle meggyőződés nélkül teszi a kép tanúsága szerint. Van egy bujkáló mosoly az arcon, tehát tulajdonképpen az egész nem belső átélt élmény, hanem a kedvedért megvalósított mozgássor, nagyon erősen ügyelve arra, hogy minden gesztus a helyén legyen. Ez jó, én értem ezt – de azért alapvetően egy modell sosem csak annyi, hogy beállítom mint egy babát. Tehát erre itt figyelni kell, hogy az ő saját személyisége tudjon érvényesülni, még akár a másolat kárára is. Tehát nem kötelező mindent szolgai módon lemásolni akkor, amikor egy kép mint ihletadó szerepel. Egy kiindulási alap lehet, de az adott szituáció saját magát úgymond kiforogja, és akkor fog ez a dolog igazán működni, hogyha ez a munka majd el fog tudni indulni. És itt megint azt mondom, hogy a saját belső gondolatomat kell először megtámasztani és utána, amikor ebben már biztos vagyok és 100%-osan tudom, hogy mit akarok látni és azt hogyan fogom elérni, akkor kell a modellt is ebbe a mesébe bekapcsolnom és akkor kell az ő habitusát és az ő személyiségét és érzelmeit figyelembe véve ezt az egészet képpé formálnom úgy, hogy figyeljek arra, hogy mi az, amit az ő személyisége mesél. Én úgy gondolom, hogy itt ha van probléma, akkor ezzel van probléma. Ezért én ezt a képet nem ismétlésre, hanem továbbgondolásra adom vissza. (hegyi)