Hát, én nem tudom, hogy kik ők, biztos fontos szereplők, és ha az ember elmélyed ebben a kultúrkörben, akkor biztos fejből mondja, hogy ezek kik, nagyjából hasonlatosnak érzem ezt a fajta szcénát, mint a stand up-osokét, nagyon remélem, hogy nem fog elmenni az egész abba az irányba, de várjuk ki a végét. A helyzet nagyjából értékelhető, van egy színpadi terünk, van egy előadói terünk, ahol szövegeket mondanak, majd a végén meghajolnak. A dolog megvan, csak valahogy nincsen lelke az egésznek. Azért mondom ezt így Ágnes, mert valahogy olyan érzésem van a riportjaid egy részénél, mintha valami feladatot megoldani próbálnál, de magadat kihagyod, ebből az egészből kivonod. Azt gondolom, hogy ez azért nem biztos, hogy jó, mert el kell gondolkodni azon, hogy itt van pl. ez a képsor, kapunk 4 képet, de ebből a négy képből én nem látom, hogy ők most egy kultúrházban vannak, vagy milyen szituáció ez, és azt sem nagyon értem, hogy ez milyen érzelmi helyzetben van jelen. Valamilyen közömnek ehhez nekem lenni kell. Ezt úgy tudom megoldani, hogy változtatom a plánokat, változtatom a nézőpontomat, közelebb – távolabb megyek, játszom ezzel az egésszel, és a végén ebből, mint egy ilyen tánc, kijön majd valami, kimozogjuk ezt az egészet, de most nem érzem ezt, hogy kiválasztottál volna két személyt, vagyis kiválasztottad őket, de nem értem, hogy miért pont őket. Megállsz egy bizonyos szintnél, és nem megyünk tovább. Nyilvánvaló, hogy az adott hely adottságait is figyelembe kell venni, hogy mennyire lehetett volna ebből talán jobban kijönni, de azt gondolom, hogy ha az ember fotózik, akkor próbálja meg kihozni a legtöbbet, ami kihozható. Most ezt ennél a képsornál nem érzem. És hol a közönség? Vagy ők most itt kik előtt hajolnak meg? Azt írod, hogy ez a Sziget Fesztiválon van, de ebből meg nem kapok semmit. (hegyi)
értékelés: