Egy fekete-fehér képet látunk, amit valószínűleg vagy egy erősebb fényforrással, vagy egy vakuval világít meg az alkotó egy centrális kompozícióban. Kicsit olyan, mint egy manó, de egy kicsit olyan is, mint egy vallatás. Az az érdekes számomra ebben a képben, hogy miközben van egy enyhe szocio hangulata annak a lambériasornak, amit a képen látunk, mégis attól, hogy a tónusokban ennyire csak a középpont az, ami értéket képvisel, és a ruha, a test formái a nyakrésznél már abszolút sötétbe fordulnak, ettől az egésznek van egy ilyen kukucskáló jellege, egy ilyen, mint az előbb mondtam, vallatásszerű jellege, de ez a vallatás nem egy külső vallatás, hanem egy saját magammal szemben létrehozott kérdezz-felelek játéknak minthogyha egy válaszát, egy végeredményét látnánk. Annak külön örülök, hogy mind a két kéz szerepet kap ebben a kompozícióban, és mint egy bábjátéknál, nagyon érdekesek azok a kis gesztusok, amik az ujjakkal létrejönnek. Ugyanakkor azt mondom, hogy ha érzelmileg kéne közelítenem ehhez a fotográfiához, akkor azt nem mondom, hogy könnyen birtokba vehető üzenetet látunk, mert ez csak az elsődleges réteg, amiről beszéltünk, de mindenféleképp van egy másodlagos réteg is, ami az önvallomás irányából közelíthető meg. Ennél az, hogy egy falhoz állítom magam, és szembevilágítom magam, az mindenféleképp valamilyen elszámolási helyzet, számvetés. Én azt gondolom, hogy ebben a formában ez egy jó megoldás, egy picit talán azt mondhatnám azért, hogy ugyanezt a tónusrendet megtartva talán a csúcsfényekből egy picit visszább véve technikailag egy könnyebben emészthető üzenetet kapnánk. (szőke-hegyi)
értékelés: