Én azt mondom Zoli, vegyük úgy, hogy egy végállomáshoz értünk. Amit ebből a képből lehetett, azt kihoztuk. Én is azt hiszem, hogy a szűkebb verzió az, amivel nagyjából befutottunk a célba. Lehet, hogy ebben nincs is több. Tehát gyűrhetjük ezt a két képet, de én azt gondolom, hogy ez ennyit tud. Azért jó, hogy ezt az egészet végigcsináltuk – és nagyon köszönöm, hogy ebben partnert voltál - , mert ezzel bebizonyítottuk, hogy az jó, ha van egy előzetes koncepciónk, amit végig csinálunk először fejben, és aztán a valóságban csak lefényképezzük. Itt a CSAK-on van a hangsúly. Nyilván nem csak annyi, hogy kattintunk egyet, de ha a fejemben már kész van a kép, akkor az már adja magát, hogy utána hogyan valósítom meg. Itt most az nehézség, hogy nem egy embermodellünk van, hanem egy állatmodellünk, főképp egy kutya, ami bár elég jól instruálható, és az erénye ennek a képnek az, ahogy a kis pofiját leteszi a földre, a hátránya viszont az, hogy annyira belemerült már ebbe az egészbe, hogy már csak a szeme sarkából figyel bennünket. Látszik, hogy figyel, mert a fülei felállnak meg a bajuszkái is meredeznek, tehát nincs ő teljesen nyugalmi pozícióban, de majdnem. Ez egy jó pillanat, mert jellemző a kutyákra, de azért esztétikailag nem biztos hogy 100 %-os. Nem biztos, hogy ha nem én vagyok a kutya gazdája, akkor akarok nézegetni egy olyan kutyaportrét, ahol nincs a kutyának a szeme nyitva. A kutyánál – hasonlóképpen az emberhez - a fő csapásvonal az, hogy lássuk a szemét egy portrénál. Nem szabad ezt másképp felfogni, mint portrézás és ugyanazok a szabályok érvényesek. Nincs külön ember meg kutya meg papagáj portrézás, ez mind ugyanaz. Én most azért mert ezt végigcsináltad velem, adok három csillagot extraként, de azt kérem, hogy gondolkodj el azon, hogy hogyan tudnád őt a legjobban megmutatni, hogy az ő személyiségéből a legtöbbet megismerhessük. (hegyi)
értékelés: