Ez egy négy éve készült kép, bevallom töredelmesen.
Nagyon, nagyon, nagyon szeretem ez a képet. Nagyon szép párbeszédet figyel meg a fotós. Nyilvánvalóan a szoros barátság az nem csak a két képen látható szereplő – talán nagymama és az unoka – kártyajáték közben, hiszen ha jól látom ott magyar kártya van, hanem ide értendő maga a fotográfusos is ebben a hármas kapcsolódásban; ő is ennek az intim helyzetnek a birtokosa, hiszen ha őt nem fogadná be a két szereplő, akkor nem láthatnánk ezeket a nagyon finom kis lektűr szituációkat, érzelmes helyzeteket. Ezáltal, hogy a dokumentum fotózásba úgy tud belehelyezkedni, hogy tulajdonképpen ő nem zavar senkit és szinte beleolvad az ott történő eseményekbe, lehetősége van rá, hogy megfigyelhessen ilyen és ilyen fajta szituációkat és ebből egy jó ötlet, egy jó viszony válik láthatóvá. Például az, hogy a kisfiú ezen az ülőpadon föláll és a kis termete ellenére a nagymamánál vagy dédnagymamánál sokkal magasabb. Egy nagyon érdekes kapcsolati helyzetet fényképez itt le a fotós és nagyon érdekes a kép ritmizálása is, mert miközben az egész kép balra szeretne dőlni a kerítésekkel és mindennel együtt, mégis valahogy pontosan a nagymama az, aki ezen a mérlegnyelven a sötét ruházatával, ülő pozíciójával jobbra visszahúzza ezt a képet. Nagyon szeretem és három disznósra értékelem. (szőke)
értékelés:
Ügyes, szép szoció-fotó. Úgy látom a kiscsávó veszített a kártyán, és mintha meg lenne sértődve. És különben is fordítva vette a papucsát. Sokatmondó a néni tekintete - kendő, bot, karja... mintha az én nagymamámat látnám.