El Liszickij: Szuprematista történet két négyzetről című, 1922-ben Berlinben kiadott munkája felhasználásával.
Liszickij az orosz avantgárd egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb alakja, kapcsolatba került Moholy-Naggyal is, képei főleg a konstruktivizmus, de mondatnám ahogy Tamás utal rá, a Malevics-féle szuprematizmust, ami a kubizmusból fejlődött ki, és mindenféle tárgyias valóságot elutasít. Ha megnézünk egy ilyen festményt, szembeötlő, hogy csak körök, négyzetek szerepelnek, ezek lebegnek a térben, és valóban nagy beleérző képesség kell hozzá, hogy az ember eljusson oda az asszociációban, hogy ezekbe mondjuk egy önarckép esetén emberi formákat lásson bele. Persze ebben akkoriban erős volt a protestálás igénye is, elutasítani mindent, amit a művészet addig felmutatott, az atyáskodó államot, az egyházat, a mecénások kívánalmait, és létrehozni valami újat, valami vegytisztán elvontat, valamit, amiben a formák csak ugródeszkák és a lényeg a tiszta érzelem lehet. Tamás jól él a fotográfia eszközével akkor, amikor inverzbe fordított képrészleteket használ, hiszen a szem javarészt ezáltal el tud vonatkoztatni a valós tartalomtól és csak a formát látja, el tudunk így szakadni a szociokulturális környezettől is akár, és egyazon formai világba tartozhat így az amerikai stílusú vidámpark, a céllövölde, a vurstli, tehát nem a konkrét valóságot keressük, hanem az alkotó szándéka szerint repülünk, utazunk ezzel a két négyzettel és a körrel, mint valami idegen látogatókkal. Ezek a kollázsok egy szintre emelik a fotót és a festészetet technikailag, és létre tud jönni valami közös, valami köztes, valami új meglátás. Persze nem könnyű a befogadó dolga, hiszen le kell tegye a konvencióit, nem szabad lesni, bár tudja, hogy a nyuszi ki tud ugrani a kalapból és az a nyuszi nem a semmiből jött, de mint a gyermek, nem szabad kutatni az ajándékokért előre, mert akkor elvész a varázslat. Erős, néhol agresszív képi világ ez, ha irodalmi példát akarnék hozni, nekem hasonló élmény volt Bulgakov, köszönöm Tamásnak, hogy megmutatta ezt a birodalmat. (hegyi)
értékelés:
Szerintem a művészt és a művet el kell választani. Ha ez megy a színésznél - Isaurának gyűjtő honfitársaink a szabályerősítők - vagyis ha egy színészen se kérjük számon, hogy mit játszik és fordítva, akkor ennek a képzőművészetben is működnie kell. Hiszen a mű amint elkészül, kikerül a bűvkörből, ráadásul a mű mindig ösztönösebb, mint a felvett póz vagy szokás, aztán meg mindenkinek jár a szabadidő, vagyis azt gondolom, hogy mindegy, hogy milyen oldaliság van épp soron, a civil élet az civil, az alkotói alkotói, és táplálkozhatnak egymásból, de ítéletalkotásra csak a mű maga alkalmas. Ennek van ennél egy egyszerűbb oka is. Arról van szó, hogy nem kötelezően tudja mondjuk egy angol, hogy mi volt egy magyar alkotó korában az aktuális belvilági szitu, és fordítva - a kép viszont internacionális (jó esetben).