Kedves István, rengeteg réteget érint az eszmefuttatásod, és míg általában egy képre adott nézői reakció sokszor a szerző által sem sejtett tartalmakat fed fel, addig itt a te szempontjaid szokatlan fedésben vannak eredeti szándékaimmal, vagy tudatos szándéknak alig nevezhető ösztönös irányultságaimmal. Teljes joggal hozod párhuzamba a te krómos képeidet ezekkel az én LRD (low density range) kísérleteimmel, mert bár régóta izgat a dolog, de a te krómos képeid határozottan pöccentettek rajtam egyet ebbe az irányba. Az egésznek a célját is jól látod: egynemű és egyenrangú, nagyon pontosan meghatározhatóan műanyag és fémes anyagszerűség, és ezen keresztül a látványelemek, képi történések egyenrangusítása. Színház- pantomim- és szoborszerűség: ezek jó kulcsszavak a szándékaimat illetően. Egészen konkrétan utalnék a Parthenón frízeire, legalábbis arra, ahogyan én elképzelem őket eredeti, sérületlen minőségükben, fehér a fehéren való megjelenésükben, első pillanatban bonyolultnak tűnő, de szépen megfejthető rajzolatukban. Valami erre hajazó ábrázolásmódot keresek itt, és ezt a törekvést nem érzem anakronisztikusnak, hiszen az ember egyik alapvonása, hogy bonyolultan ocsmány dolgait folyton légiesen igyekszik tükrözni, hogy vérre és erőszakra finom felületekből, fényből és nemes anyagokból épít fel esztétikus látszatokat.

Persze lehet, hogy bármilyen jól hangzik is az ideológia, a belőle levezetett termékek, jelen esetben ezek a LRD képek nem bizonyulnak életképeseknek.

Köszönöm az együttgondolkodást.

Nagyon izgalmasnak tartom ezt a "szín-házat". És itt tudnám a humor kategória igazán komoly komolytalanságát is fülön csípni... :) Hiszen a humor nem vicc. Egy bohózat is humor, vagy a tragikomédia is, hogy csak hirtelen két humoros színházi műfajt említsek(konkrétumaiban természetesen nem ide kötve).

A nyújorkos megoldásnál talán a teátralitás eleve jobban tetten érhető, talán az ottani "leplezetlen" élő szobor miatt is. Írom, leplezetlen, mert ezeken a fotókon - akárcsak Sándor többi "LDR" fotóján - az emberek mintha élő szobrokká válnának - leplezetten. Önként beezüstözve, hogy előadják hétköznapi nagy szerepüket, utánozzanak, mintha olyanok lennének... (hogy szoborszerűek, vagy hogy éppen a nem szoborszerűek, ezt talán mindenki maga eldöntheti...) Legalábbis így tűnik nekem. Különös anyagi kölcsönhatásba kerülnek a díszleteikkel, álomszerűen olvadnak vonalaik a térben eggyé. És talán ezért erősödött fel bennem e képeket nézve a shakespeare-i felismerés: "színház az egész világ..."

Na és más rétegeiben is - nem tagadom - külön érdekes számomra ez a szűrő. Hasonlatosan izgalmas élmény miatt keresgéltem eleve a krómos trükkök között - bár arra véletlen akadtam, és kidolgozatlanul egyelőre félre is tettem. De az érzés nagyon megvan most itt! Látom például, hogy a króm effekt nagyon durva megoldás ehhez képest. Itt nagyon finom hatást kelt az alkalmazott technika, kivált hogy nem csak élettelen struktúrák megközelítésére alkalmas, hanem az embereket olyan meglepően öltözteti, maszkolja és sminkeli bele tetőtől talpig ebbe az ezüstösen rideg világba - amely valahogy másképpen riasztó, mint a puszta sötét***. Ezt a kifejezési módot kerestem (kerestem? ízlelgettem inkább), és úgy érzem, itt útmutatást kaptam (már ha illik egyáltalán bevallani a képek titkolt kisajátítási szándékát... :))

***Annál is inkább, mert a sötétséget már régen megszoktuk. Lassan immunisak leszünk rá. Egy korszerű démon tompa, légneműen áttetsző, majdnem érzékelhetetlen. A kontúrjai mosódnak el, és a kontúrokat mossa el. Talán.